Andrei Pleșu: Emlékek a Trabant-ról

Tíz éven át Trabant-sofőr voltam. Egy felejthetetlen élmény, valami a paranormális és metafizikai között. A Trabant egy mechanikai paradoxon volt, bizonyíték arra, hogy a lehetséges erősebb, mint a valóság. Minden autó jellemzőjével rendelkezett, de emellett volt benne valami besorolhatatlan élőlény, egyfajta rejtély, egyfajta technológiai glória, amelynek nem volt közvetlen kapcsolata a hagyományos mérnökséggel. Különösen szokatlan volt, többek között, hatalmas manőverezhetősége. Gyakorlatilag nem lehetett Trabantot olyan helyzetbe hozni, ahonnan ne lehetett volna kijutni. Egyetlen ember energikus karjával ki lehetett húzni a sárból, a vállával meg lehetett tartani, hogy ne csússzon le egy jeges lejtőn, és egy felborulás után vissza lehetett állítani a hajózási helyzetbe, és általában újra útnak indult, még ha rokkant is volt. Ha a gyújtótekercs elromlott, azt a legközelebbi javítóműhelyig egy burgonya keményítőjével lehetett pótolni. A szakadt hajtószíj helyett egy női harisnyát lehetett beszerelni, és a benzinhiányt, legalább ötven kilométerre, egy üveg erős pálinkával lehetett megoldani. Minden a tartós precaritásról szólt. Képes volt újjáéledni a saját hamvaiból, helyreállni bármilyen összeomlás után, a préselt karton "Terminátor" kitartásával, a Trabant csak türelmet, bizalmat és egy zsák gyújtógyertyát követelt a tulajdonosától. Bármelyik amatőr megtanulhatta a titkait, miközben a szakértők mindig meglepődtek a regeneratív erőforrásain.

Ilyen kvalitásokkal a Trabant el volt rendelve arra, hogy a kommunizmus alatt a túlélés igazi metaforájává váljon. Kézzelfogható bizonyítéka volt képességünknek, hogy hasznosítsuk az őslakosságot, hogy a hulladékból ostort csináljunk, hogy látványosan improvizáljunk egy minősíthetetlen nyersanyaggal. A Trabant minden körülmények között azt bizonyította, hogy ami nem lehetséges, az végül lehetségessé válhat, hogy a valószínűtlen kiindulópont lehet. Az ő jelképe alatt lehetőségünk volt megtapasztalni a ritka örömöt, hogy egy fojtogató mérkőzést nyerjünk minimális esélyekkel. Szolidárisnak éreztük magunkat a közös erőfeszítésben egy nehéz győzelemért. A Trabant-rajongók spontán klubot alakítottak. Üdvözölték egymást a fényszórókkal, amikor találkoztak, segítettek egymásnak, és összesúgtak, mint egy szubverzió esküdtjei. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy legalább Romániában a Trabant-sofőrök közötti szolidaritás a diktatúra alatt a tömegszolidaritás egyetlen fajtája volt. A polgári társadalom prehistóriájában voltunk...
De nem csak a szigorú túlélésről volt szó. A Trabant képes volt a teljesítményre is. Ebből a szempontból a szocialista tábor legformidábilisabb teljesítményévé vált: a leleményesség, a technikai bátorság, az ipari pimaszság csúcspontja. Alapvetően minden a kelet-európai országokban hihetetlen összeállításnak tűnt. De egyesek tehetsége, mások bátorsága, a képzelet, a humor, a jól elsajátított szükségletek tanulsága, a boldog esetekben sikerült elérni vagy legalább utánozni a sikert. A volt kommunista országok, intézményeik és vállalkozásaik a Trabant modellje szerint működtek: apróban építettek, harmonikusan artikulálták a semmit. A propagandista demagógia, de az emberek névtelen erőfeszítései a Trabantot próbálták Mercedes-ként futtatni. Néha, megismételhetetlen utakon, a dolog sikerült. [...]

Inevitably, after December '89, I made a leap beyond the Trabant. We can hope, with some justification, for a more stylish automotive course. Bucharest is suffocated by a million cars of the most diverse extraction. The possible has become probable. Romanian agriculture is, we are told, a potential Mercedes. Likewise, Romanian tourism, small and medium enterprises, the food industry, services, dexterity in IT, etc. We can only conclude that local ingenuity remains as alive, as imaginative and as efficient as it was in the past: it manages, this time, to make everything that is potentially Mercedes look like a Trabant.

https://www.dilema.ro/situatiunea/amintiri-despre-trabant_4433