Andrei Pleșu, Dilema: A politika inflációja

A politika jelenléte életünkben egy kiegyensúlyozott hatékonyság és diszkréció adagolása kellene, hogy legyen. Más szavakkal, nem normális, hogy a politika minden pillanatban foglalkozás legyen, egy folyamatos fogadás, öncél. Csak annyira kell fenntartania a társadalmi mechanizmust, minden összetevőjével, a gazdasági és politikai stabilitástól kezdve a törvények és intézmények szigorú működéséig; csak akkor van jól beállítva, ha a cselekvése alárendelt és nem látványos. Mint bármely egészséges organizmus, a politikai organizmus nem fog állandóan észlelhetővé válni. Ha élesben észlelhetővé válik, az betegség jele. A politika, bizonyos értelemben, a saját transzcendenciájának optimális háttere. Hagyja, hogy a lényeges dolgokat, amelyek kívül esnek a területén, helyesen végezze el: élje meg szenvedélyeit, hivatását, személyes sorsát. Nyilvánvaló, hogy mindannyiunknak részt kell vennie a demokratikus gépezet kenésében: szavazni (vagyis megítélni a politikai formációk kormányzati működőképességét), védeni a jogait, módosítani a letéréseket, valahányszor a polgár élete zavar jeleit mutatja. De abban a pillanatban, amikor a politika, ahelyett, hogy a jó közérzet előfeltétele lenne, az élet tartalmává válik a polgárok többsége számára, abban a pillanatban, amikor ahelyett, hogy a megvalósítás segítője lenne, annak helyettesítőjévé válik, egy megszállottsággá, egy szenvedéllyé, egy rossz szokássá, egy súlyos közösségi patológiával állunk szemben, egy daganatos fejlődéssel.

A diktatúra alatt a politika paradox státusszal bírt. Egyrészt önkényesen meghatározta a mindennapi élet minden részletét, de másrészt nem jelentett (sajnos?) aggodalmat. Szennyezett minket anélkül, hogy lakóhelyünkké vált volna. Mindannyian tudtuk, hogy nem tudunk elmenekülni a hivatalos politikai nyomás alól, hogy minden „politizált”, de amíg elfogadtuk (lazán, belenyugvással vagy opportunizmussal) a tényállást, kompenzáló módon tudtunk eltérni. Követtük az életünket, igyekeztünk végezni a munkánkat, végtelen módon gyakoroltuk a menekülés különböző formáit. Így sikerült megmentenünk a belső szabadságunkat, a „szabadságok” általános megbénulása ellenére. Olyan értelemben mondhatjuk, hogy a politika egyszerre volt hiperjelenlévő és nullás, fojtogató és hiányzó.

A „normalizálás” után a politika éppen ellenkezőleg, monumentális dimenziókat öltött. Elfoglalta a színpadot, ostromolt minket, elkobozta tőlünk. Invazív anyagcseréje következtében új foglalkozások, új életértelmek, új hierarchiák jelentek meg. Máskülönben stabil barátságok dőltek össze, tisztességes családok szakadtak szét, a világ kettévált. Tűrhetetlenül sok időt töltünk a televíziók előtt, hogy kövessük a zűrzavaros „politikai” vitákat, hisztérikusan szavazunk, vakon vitatkozunk, alámerülünk, visszafordíthatatlanul, a szurkoló alárendelt helyzetébe. Nap mint nap tanúi vagyunk, ahogy intelligens emberek idiótákká válnak, humoros emberek sötét alakokká, illedelmes emberek trágárrá. A „belső szabadságról” szó sem lehet. A román társadalom egy középszerű tornaküzdelem arénájává alakult. Természetesen a politikai elit hibája, akik csak érdek alapján működnek, és a sajtóé, amely mindig felélénkül, amikor botrány szaga terjeng, de elsősorban a mi hibánk, mindannyiunké, akik megtanultuk, hogy másodrangú elköteleződések mellékleteként éljünk. Úgy tűnik, már nem tudjuk, mi fontos és mi nem, mi érdemli meg a belső elköteleződésünket és mi nem, mi az igazi célja minden napnak és minden életnek. Másodlagos problémákkal élünk, értelmetlenül szolgálunk származtatott értékeket. Rosszul fektetjük be a lelkesedést és a gyűlöletet. Milyen vakcina menthetne meg minket még?

P.S. A cikk régi. De a jövőé... Egyre láthatóbb (súlyos következményekkel) a politikai osztályunk érdeklődésének változása: a „Mit tegyünk az országért?”-től a „Ki kivel?”-ig!

https://www.dilema.ro/situatiunea/inflatia-politicului_4328