Andrei Pleșu: Jegyzetek (állapotok, napok). A „politika–technokrácia” dichotómiája

Nagyon aktuálisnak tűnik a hazai közéletben a „politika–technokrácia” dichotómiája. Egyesek politikai kormányt akarnak, mások – technokrata kormányt. Véleményem szerint ez a működőképes döntés határozatlan időre, világos perspektíva nélkül történő elhalasztásának egyik módja. Történelmi és filológiai szempontból a „technokrácia” megfelelő jártasságot jelent egy sajátos területen, szilárdan ellenőrzött kompetenciát, alkalmazott tudást. A technokrata egy szigorúan meghatározott területen szigorúan gyakorlott szakember. A mai diskurzusban a politika nálunk mintha a színpadi „tehetségek” területeként lenne meghatározva, akik képesek eljuttatni téged a kormányzati hatalomhoz, választási izgatottsághoz, népszerű sztársághoz. A politika szférájának nincsenek világos körvonalai. Kell, hogy legyen „jó a dumád”, színpadi gyakorlatod, csapatban alkalmazott rafinériád, önbecsülésed.

Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ne lennének hivatásos politikusok, hogy a világ pragmatikusan létezhetne a terület szakértőinek osztálya nélkül, akik jártasak az intézmények technikai és retorikai igazgatásában. A politikus meghatározása azonban, különösen nálunk, a játékos retorika, a viselkedésbeli allűrök, a diffúz karrierizmus felé fejlődött, amely nem valamely jól körülhatárolt tudományágban gyakorolt ismereteken, hanem retorikai gesztikuláción, képernyős népszerűségen alapul.

A technokrata arra támaszkodik, amit tud, a politikus pedig önmagáról alkotott kedvező képére és a hatalom tarka étvágyára. Igaz, előnyös, ha az autentikus technokratának is van szakmai kommunikációs ösztöne, tehetsége ahhoz, hogy gondolatait megossza és érvényesítse, ahogy az is előnyös, ha a politikus rendelkezik bizonyos kognitív profillal, tisztességes megértési igénnyel és hatékony meggyőző erővel. Röviden: természetes és hatékony, ha a technokrata bizonyos „politikai” adottsággal is rendelkezik, de az is, ha a politikus hivatkozhat és támaszkodhat olyan szakmai tapasztalatra, amely legalább minimális hozzájárulási stratégiát biztosít számára az ország fejlődéséhez.

A közösségi felelősség nélküli technokrata és a kognitív profillal egyáltalán nem rendelkező politikus elvileg egyaránt rosszul helyezkedik el. Technokraták nélküli vagy politikusok nélküli kormány támogatása szerencsejáték színpadra állítása, az optimális kormányzás stratégiájának egy jövedelmező kizárólagossággal való felváltása...

Majd meglátjuk! Ami engem illet, a semmilyen szakmával nem rendelkező politikus nem gyakorolhatja megfelelően és eredményesen a politikai tevékenységet, ahogyan a tudományos területeken végzett „alkalmazott kutatás” reflexeiben szunyókáló technokrata sem garantálhatja a tömegek javát szolgáló megfelelő intuíciókat. Drága Caragiale ismét színre lép: „Van itt valaki pompiár? Polgárnak is kell lennie. Van itt valaki polgár? Pompiárnak is kell lennie. [...] Keressünk tehát: legyenek polgár-pompiárok, legyenek pompiár-polgárok. Csak azzal a feltétellel, hogy valaki, aki polgár, jó pompiár is legyen, és viszont”.

Szintén ma

Néhány évvel ezelőtt, amikor párizsi nagykövet volt, többször találkoztam (gyakran Emil Hurezeanu társaságában) Luca Niculescuval. Nem azért mondom ezt, hogy alkalomszerűen a jelölése támogatójának tüntessem fel magam. Ami azonban arra késztet, hogy azonosuljak azzal az embertípussal, akit Luca Niculescu megtestesít, az egy olyan tulajdonság, amelynek ritkasága miatt a román politikai színtér súlyosan érintett. Luca portréjában mindenféle ellenségesség árnyalatának hiányáról van szó. A közéleti színtéren a hazai politika konfliktussal mérgezett. Nem azt akarom mondani, hogy a politika szférájában a vita, az (választási) ellentétek ne lennének a forgatókönyv elkerülhetetlen részei. De ha az ellentét a közvita egyetlen tartalma, ha politizálni nem más, mint kitartó morgolódás az „ellenfelekkel” szemben, ha sokak számára szavazhatónak lenni annyi, mint álmatlan pisztolyhősnek lenni, akkor megnyugtató és bátorító látni, hogy játékba lép valaki, aki nem viszályt akar, hanem párbeszédet folytatni, aki az ideológiai vagy stratégiai különbséget nem a megoldás örökös halogatásának alkalmává, hanem egy partra jutás nyersanyagává teszi... Az ellenségesség nem az építkezés optimális környezete. Luca Niculescu pedig kezelésként az ellenségesség felfüggesztését javasolja, a doktrinális és választási feszültségek marginalizálása vagy minimalizálása nélkül. Ellentmondhatunk egymásnak, nehezen összeegyeztethető beszédeink lehetnek. De az a fontos, milyen végső hatást célozunk: saját győzelmünket vagy a közösségi hasznot. Bizalommal várom az új csapat válaszát. Hiányzik a kommunikáció és a politikai én konstruktív fegyelme.