Andrei Pleșu: Az apolitikusság egy másik típusa

Minden kezdő tudja, hogy az „apolitizmus” egyenértékű a politikai pártok hatalomért folytatott küzdelmeiben való részvétel hiányával. Aki úgy döntött, hogy „apolitikus” lesz, az tehát semlegességével, a választási színezetű vélemények felfüggesztésével, a politikai szférába való önkéntes be nem avatkozásával tűnik ki. A kifejezésnek azonban van egy másodlagos jelentése is: a politikai relevancia hiánya. Nem minden, amit egy politikus tesz, olvasható politikai kulcsban. Amikor zuhanyozik, meglátogatja a szüleit vagy főz a barátainak, a politikus apolitikus. Vagyis ugyanolyan ember, mint mindenki más.

Mégis csodálkozásra vagy jogos ingerültségre ad okot, amikor a politikusok „apolitikusan” viselkednek, éppen akkor, amikor politikát csinálnak. A szó elején álló fosztóképző „a” olykor, különösen a román közélet színpadán, azt jelezheti, hogy valaki „politikát” csinál „polisz” nélkül, a „városállam” iránti törődés nélkül, olyan indítékok alapján, amelyeknek semmi közük a közösség érdekeihez. Az az érzésem, hogy nálunk a politikusok többsége ebben az értelemben „apolitikus”. A politika számukra kéznél lévő eszköz a hatalom megszerzésére, a hatalom pedig a befolyás, a vagyon és a nyilvános szereplés (amely jól szolgálja saját hiúságukat vagy önéletrajzuk jövedelmező díszítését) megszerzésének optimális eszköze. Semmi kapcsolat a „polisszal”, a közösségi szervezettel.

Politikusaink közül nagyon sokan szigorúan személyes indulatok hatása alatt kapcsolódnak be a politikai küzdelembe: egy főnök bálványozása, egy másik gyűlölete, bosszúvágy, az igazságszolgáltatástól való félelem, bandaszellem stb. Egy bizonyos liberális európai parlamenti képviselő valamikor az ország elnöke miatt nem kapott miniszteri tisztséget. Ergo: elnökellenes politikát folytat. Egy bizonyos művész nem kapott műtermet a főváros polgármesterétől. Ergo: mindenki szövetségese lesz, aki a gazember ellen van, függetlenül attól, hogy az mit tesz. Egy bizonyos politikus hízelgője egyik napról a másikra ugyanennek a politikusnak halálos ellenségévé válik, mert leváltották egy fontos tisztségből. Egy újkeletű, szervilis és dagályos liberális hirtelen szembefordul pártelnökével, egyszerűen azért, mert nem veszik eléggé figyelembe, ahogy szeretné, vagy mert egy másik szövetség előnyeire fogad. Egy másik nem tud megbocsátani egykori „kollégájának”, amiért az ellene indulva megnyerte a saját politikai formációja elnöki tisztségéért folyó választást. A személyes harag, az irigység, a féltékenység, a karrierszámítás, a mértéktelen becsvágy, egy régi konfliktus emléke, a kulisszák mögötti kicsinyes elégedetlenségek, az ugyanazon tisztségért vívott harc és más hasonló „emberi”, túlságosan is emberi, pszicho-fiziológiai körülmények válnak a politikai cselekedet mögöttes anyagává, a felszíni „meggyőződések” rejtett motorjává, egy szövetség vagy szakítás indoklásává. A retorika „politikai”, a mögöttes tartalom egocentrikus. A szavak intenzívek és radikálisak, forrásuk tisztátalan erjedés, a revansvágyó indulatok mocsara. Nem is beszélek a rokonságon és cinkosságon alapuló előléptetések inflációjáról, a személyes vagy csoportérdekeket szolgáló törvények gyártásáról, illetve a jól finanszírozott sajtóirodákon keresztül folytatott választási manipulációról, hogy a saját képük paradicsomi, ellenfeleiké pedig – pestises legyen.

Ez a viselkedéstípus, bár a politikai „élet” keretein belül zajlik, definíció szerint apolitikus, mert zárójelbe teszi a városállam életét, a „közjó” imperatívuszát. Természetesen nem csonttalanított politikusok mellett érvelek, akikből az emberi érzékenység és minden magánéleti ballaszt nyomát eltörölték. A kérdés az arányérzék, a belső erő, hogy ne önmagadat részesítsd előnyben, amikor állami ügyek forognak kockán. Senki, ismétlem: senki azok közül, akik évről évre sürgölődnek a hazai Hatalom folyosóin, nem kelti bennem azt az érzést, hogy rendelkezne ilyen erővel. Mindannyian saját sorsuk másodrangú szolgái. Vagyis apolitikusak.

https://www.dilema.ro/situatiunea/alt-tip-de-apolitism