Andrei Pleșu: A román független ember

A modern Románia hagyományában az igazi férfi, vagyis az a férfi, aki megérett arra, hogy belevesse magát a házastársi és parlamenti küzdelmekbe, mindenekelőtt „független férfi”. Vagyis a maga lábán áll, önálló jövedelemmel, saját gondolatokkal és biztos egzisztenciával rendelkezik. „Függetlennek” lenni polgári erény. Az újságok büszkék arra, hogy függetlenek, a jobb párttagok pedig időnként büszkén kijelentik, hogy meg kívánják őrizni gondolkodásuk bizonyos fokú függetlenségét. Az igazságszolgáltatás is független akar lenni (de nem képes rá), országos szinten pedig a függetlenség „évszázadok eszménye”, ősi álom. Régebben ezt az eszményt „függetlenségnek” nevezték, ami azt sugallná, hogy a függetlenség valamiféle lebegés, a kényszerítő kötődésektől és kötelezettségektől megszabadult lebegő állapot. A függetlenség ebből a szempontból a teljes szabadság kifejeződése, annak elutasítása, hogy a sajátunkon kívül bármilyen más tekintélyt elismerjünk.

Ezzel a portréval a függetlenség igen hatékony retorikai dísz. Cațavencu „a független csoport elnöke”, „független férfi”, a „független csoport bizottságában” tevékenykedik, vagyis a „fiatal, értelmes, független” (és „pimasz” – teszi hozzá bosszúsan Farfuridi, aki számára a függetlenség „árulás” és „nihilizmus”) csoportban. De Tipătescu is „független ember”, legalábbis Trahanache szerint, ezt a tulajdonságát pedig a független Joițica is nagyra értékeli. Miután érdemként szentesítették, a függetlenséget munkára fogják: a polgári erény pragmatikus irányt vesz. Mivel foglalkozik Trahanache örök doktrínája szerint a független férfi? Szolgálatokat tesz „a pártnak, a megyének, az országnak... és nekem, mint barátnak...”. A román független ember tehát a szívességek hálózatának foglya. Függetlenségét csak azért szerzi meg, hogy alkalomszerűen feláldozza: a pártnak, a hazának, a barátoknak (és feleségeiknek). Miért? „Mert az egész párttól függ az ország jóléte, az ország jólététől pedig a mi jólétünk...” A függetlenség tehát, amely eredetileg „független állapotot” jelentett, a honi bölcsesség szerint annak képességévé válik, hogy az ember a megfelelő személytől függjön, ostoba lelkiismereti problémák, hamis következetesség és lojalitás nélkül. Röviden: függetlennek lenni annyi, mint megengedni magunknak a hűtlenség luxusát.

A külpolitikában (de a belpolitikában is) a román független ember a decentralizáció híve. Más szóval buzgó Európa-ellenes. „Törődjön Európa a maga dolgaival. Mi beleavatkozunk az ő dolgaiba? Nem... Következésképpen nincs joga beleavatkozni a mi dolgainkba...” A belügyekbe való be nem avatkozás, a megsértett bennszülött dacos eleganciája – íme a független szellem mioritikus megnyilvánulásai. Ettől a szellemtől vezérelve Cațavencu vidéki városában megalapítja a „Román Gazdasági Hajnalt”, „a bukarestitől független enciklopédikus-szövetkezeti társaságot...”. „Mi... én... nem ismerem el, nem akarom elismerni a bukarestiek, a kapitalisták gyámságát fölöttünk; mert a mi kerületünkben mi is megtehetjük azt, amit ők a sajátjukban.” Ez helyi felfogásban a független szellem csúcspontja: azt tenni a saját kerületünkben, amit akarunk. Nyilvánvaló, hogy amikor túl sok független gyűlik össze, érdekeik összeütközésbe kerülnek. Nem véletlen, hogy Costăchel Gudurăut éppen a „függetlenek piacán” „tenyeres-talpas támadás” éri. A csata azonban rövid. Ugyanez a „függetlenek piaca” az egyetemes kibékülés tere is. „Mindenki puszit kapott.” A román független ember ugyanis nem dogmatikus. Ha kell, tud engedni. Realista, alkalmazkodó, nincsenek rögeszméi. Mivel a független igazságszolgáltatás hiányzik, filozofikusan a magányba menekül, hogy a transzcendens igazságot keresse: „Ügyész hiányzik város, apácakolostor mulatság.”