Andrei Pleșu: Egy antipatikus film...
2008 májusában Lvivben bemutatták Edvins Šnore litván politológus, forgatókönyvíró és rendező dokumentumfilmjét, a The Soviet Story-t. Ugyanebben az évben a Román Televízió remek ötlettel állt elő, hogy a filmet a román közönségnek is bemutassa. Az eseményt kommentáltam (a Dilema című lapban, természetesen), és a szöveget átnézve lenyűgözött a globális tompaság tartóssága a orosz-szovjet állam politikai és történelmi módszereivel kapcsolatban. Putyin most úgy gondolja, mint akkor, amikor kijelentette: „A Szovjetunió Nagy Oroszország volt. Az Unió szétesése – a múlt század legnagyobb geopolitikai katasztrófája.” Šnore dokumentumfilmje a sztálinista szovjet történelem evokációja az 1920-as és 1930-as években, többek között a második világháború elején zajló szovjet-német szoros együttműködést is magában foglalja. Az SZU-ban a „rendszer” abban az időszakban körülbelül 20.000.000 férfit, nőt és gyermeket ölt meg. A nácizmus is „versenyzett” ezzel, ideológiájával és „kritériumaival” a „tisztító” gyilkosságok versenyében. Egyik oldalon a holokauszt, a másikon a Gulág, amely a háború után is folytatódott. A különbség az, hogy a hitlerizmus által megcélzott államokban és etnikumokban (beleértve Németországot is) később, joggal, felvállalták a fasizmus bűnös dimenzióját, míg a háború után a megszállt államokban, a sztálinizmus alatt, Joszif Visszarionovics egy ideig a „jó” oldalon maradt... A hitlerizmus azonban még mindig rosszabb, mint a kommunizmus. Egy olyan híresség, mint Eric Hobsbawm nem habozott kijelenteni, hogy ha korábban és más országban született volna, valószínűleg a fasizmust választotta volna... Ebben a kontextusban Šnore filmje sokkoló, mert a nyilvánosság elé tárja a múlt olyan információit, amelyeket általában hallgatás övez, hogy ne sértsék meg a nagy „keleti” szövetséges becsületét és a marxista-leninista-sztálinista kommunizmus diadalmas rózsaszínű efigiáját.
2008-as írásomban azzal a érzéssel indultam, hogy miután a filmet bemutatták a televíziónk programjában, gyors reakciókra számítottam a központi sajtóban. A film jó népszerűségnek örvendett (2,5), figyelembe véve, hogy más csatornákon egy fontos focimeccset sugároztak. Mégis, a téma nem tűnt elég érdekesnek, sőt, kifejezetten antipatikusnak tűnt: rossz fényt vet ránk az oroszokkal, Marxtal és Leninnel, a Ceaușescu nosztalgiáinkkal, a globális baloldallal, és a még mindig ránk tapadó fix ötleteinkkel. Ironikus módon az egyetlen publikáció, amely jelezte az epizódot, a... Libertatea volt.
Ez a fajta bojkott egyébként a film globális sorsát is kísérte. Az egyetlen rangos publikáció, amely tapsolt neki, a The Economist volt. A The New York Times kissé elfogultnak, kissé elfogultnak, politikailag túl színesnek találta. Egy orosz történész, Aleksandr Dyukov kijelentette, hogy az egyetlen kívánsága az volt, miután megnézte a film első két harmadát, hogy megölje a rendezőt és felgyújtsa a litván nagykövetséget Moszkvában. Csak a balti államok értették meg, hogy Šnore dokumentumfilmjét komoly szolidaritással kell kezelni. A litván igazságügyi miniszter javasolta, hogy iskolákban vetítsék, míg a litván elnök kitüntette a szerzőt. Ezen kívül egy óvatos, kitartó csend. Én magam a filmet valahogy a neten láttam, Radu Ispirescu tanár úr jóvoltából, aki felhívta rá a figyelmemet. Nem sokkal azután, hogy megnéztem, Berlinben volt alkalmam megkérdezni néhány neves német és amerikai történészt és szovjetológust a véleményükről. Egyikük sem hallott a The Soviet Story-ról! Röviden, a film szinte el van temetve. Egy dühös-nostalgikus moszkvai fiatalok demonstrációján Šnore rendezőt effigyként égették el! Körülbelül erre redukálódik, keleten és különösen a világ többi részén, a híres Vergangenheitsbewältigung („a múlttal való szembenézés”).
A The Soviet Story végtelen vitafrontot nyithat. Csak egy rövid reflexióra fogok megállni a történelemmel kapcsolatban: 1) Nem ismerjük a történelmet. Általában az egész életünket abból éljük, amit a középiskolában tanultunk, ami sok esetben elégtelen és manipuláló. De mondjuk, hogy ez egy „megbocsátható” bűn. Végül is nem mindenki kell, hogy a múlt kutatásába fektessen be. Sokkal súlyosabb, hogy 2) nem ismerjük a közelmúlt történelmét, a tegnapelőtti és a tegnapi történelmet, amely meghatározta nagyszüleink és szüleink sorsát. És a miénket. Más szavakkal, 3) nem ismerjük a ránk vonatkozó történelmet. Nem akarjuk megérteni a „okokat”, a forrásokat, a saját létezésünk határait, a környezetet, amelyben formálódtunk. Még súlyosabb, hogy 4) nem akarjuk tudni, hogyan is történtek a dolgok valójában. A múlt kényelmetlen. Ellentmondhat a konjunkturális véleményeinknek, megcáfolhatja az idioszinkráziáinkat, téziseinket, a „principiáinkat”, amelyek fontosabbnak tűnnek számunkra, mint a meztelen igazság. Végül is, 5) inkább úgy viselkedünk, gondolkodunk és fejezzük ki magunkat, ahogyan szeretnénk. Ahhoz, hogy megnyugtassuk a kompetenciánkat, nincs szükségünk valós tényekre, ellenőrzésre, jóhiszeműségre. Éppen ellenkezőleg. El fogjuk kerülni őket, hogy apodiktikusan igazunk legyen. Ez az oka annak, hogy egy olyan film, mint a The Soviet Story, antipatikus termék, amelyről jobb hallgatni, hogy ne legyünk politikailag inkorrektek...
ȘTIRI PE ACELEAȘI SUBIECTE
