Politikai kommunikáció kritikája

Az elején személyes érdeklődés alapján közszereplőket és intézményeket teszteltek. A közvélemény-kutatásokra gondolok... A közvélemény-kutatások a bizalomra vonatkozó kérdésekkel kezdődtek, legyen szó politikai személyekről vagy más közszereplőkről, vagy intézményekről. Ezt követően megfigyelhetővé váltak bizonyos mintázatok a bizalommal kapcsolatban az ellenzéki és a hatalmon lévő vezetők iránt, amelyek a mandátum alatt a bizalom eróziójával kapcsolatosak (például egy elnök esetében, a mandátum átvételének pillanatától a mandátum lejártáig) stb.

Aztán megszületett az a hierarchia, amely a politikai intézményeket a legalacsonyabb szintre helyezi (a pártok és a Parlament a legjobb példák), az executive, szociális és közrendvédelmi intézmények (de a európai és nemzetközi intézmények is) a középső szinten, míg a Hadsereg, az Egyház és esetleg a Tűzoltóság a legmagasabb pozíciókban. Ezek idővel, általában hosszú távon, a politikai intézmények iránti általános bizalom szintje folyamatosan csökkent.

Az Eurobarométerek tanúsítják, hogy az EU tagállamaiban a közvéleményben a bizalom az európai intézmények iránt 2007 és 2015 között strukturálisan csökkent. Viccesen, komolyan, úgy tűnik, hogy ismét elérkeztünk, ahogy mondani szokták, a vásár végére... Itt és másutt is írtam már minderről, legtöbbször az INSCOP közvélemény-kutatások adataival összefüggésben. És nem volt feltétlenül nagy tudományos felfedezés, a szociológusok és politikai tudósok adatokat gyűjtöttek és kommentálták, gyakran ellentmondásos módon, amit a demokráciák intézményeibe vetett bizalom eróziójának nevezhetnénk, illetve a közélet iránti apátiát, mint a közvélemény egy jelentős részének jelenlegi politikai kultúrájával összefüggő viselkedést, amely nem mutat anti-rendszer hajlamokat. Ezzel együtt a vezetőkbe vetett bizalom sem mutat nagy csillagokat, amelyek felgyújtanák a közvélemény képzeletét a horizonton – és semmiképpen sem a mainstream pártok keretein belül.

Mindazonáltal ezek a jelenségek, amelyekről nálunk már régóta beszélnek, mióta kiléptünk a kommunizmusból, majd mióta a baloldali posztdecembri kormányzást felváltotta az első jobboldali kormány (1996), majd mióta beléptünk a NATO-ba és az Európai Unióba, majd mióta a pandémia, a háború, a nem tudom hány gazdasági válság rázott meg minket, mindezek a jelenségek, mondtam, el kellett, hogy érjék a lejáratukat. Nálunk évtizedek óta úgy kommentálták, mintha ez egy mindennapi és statikus valóság lenne, nem pedig egy fejlődő.

Az utóbbi években már állandó meglepetés, hogy az európai közvélemény érdeklődése az anti-rendszer politikai megoldások iránt (természetesen az egyes országok árnyalataival) nem csökken. Vagy ha egy ilyen párt vagy vezető erodálódik, azonnal megjelenik egy másik a helyén. Ez azért történik, mert a jelenlegi európai politikai rendszerben a közvélemény szempontjából a fő érték a elégedetlenség. Egy strukturális elégedetlenség, amelyet egy hosszú távú bizalmatlanság kísér, amelyet az a percepció támaszt alá, hogy a rendszer nem működik, és hogy a hatalmon lévők javára is ki van használva. Ahogy már mondtam, nem élünk olyan rossz világban, legalábbis az EU területén, más, közelebbi vagy távolabbi történelmi időszakokhoz képest. De itt nem arról van szó, hogy racionálisan értékeljük, mi történt az elmúlt 30 évben, például, sem arról, hogy a közvélemény hogyan mérlegeli az anti-rendszer pártok által ígért politikai megoldásokat, sem egy alapos elemzésről arról, mi volt 1989 előtt, hanem a várakozások és a percepcióval kapcsolatos valóság közötti szakadékról. Az elégedetlen ember számára csak a kritikai diskurzusnak van értelme. Ez a mondat magában foglalja az elmúlt 5-7 év európai politikai történelmét.

Sajnos, az európai politikai establishment évekig úgy kezelte ezt az elégedetlenséget, mint ami átmeneti. Lehet, hogy nem tudod, de az anti-rendszer kifejezésnek hosszú története van. Nem a Le Pen családdal, Nigel Farage-dal vagy Beppe Grillo-val kezdődött. Sőt, nemrégiben meglehetősen furcsa felhasználásai voltak: sok politikai elemzésben Viktor Orbán évek óta anti-rendszer vezetőként tűnt fel. Tehát lehet, hogy a te országodban a rendszer, de anti-rendszer lehetsz az Európai Unióval szemben, mondjuk.

Az anti-rendszer is egy diskurzus, végső soron, amelyet most Európában egy rendkívül bonyolult ideológiai koktélként szolgálnak fel, amely populizmus, anti-elitizmus, újfajta euroszkepticizmus, de valami összeesküvés-elmélet, autoritarizmus és esetleg feloldott radikalizmus keverékével.

A kérdés az, hogy léteznek-e olyan diskurzusok és témák, amelyek még megmenthetik a mainstream politikát. A bizalom az intézmények iránt és a hagyományos pártok vezetőinek utánpótlásával kapcsolatban már eléggé tisztában vagyunk.