A válságok szubjektív dimenziója

A napokban az INSCOP közzétette az Gazdasági hangulat indexének új kiadásából származó adatokat (itt). Természetesen az első kérdés az lehetne, hogy a valódi gazdasági válság nyomása alatt még fontos-e, mit gondolnak az emberek a válságról? Hát igen. Például semmi sem bosszant jobban, mint azok az elemzők, akik a televízióban hasukra ütve jósolják, hogy a benzin 15 lejbe fog kerülni, hogy az energia egyre drágább lesz, miközben az egyszerű ember által kifizetett pénz inkább egy spekulatív mókuskerékbe kerül, mintsem az infrastruktúrába és az energetikai munka kemény, tényleges részébe. Már önmagában a jóslatuk is hozzáad az árhoz, és igazolást kínál az esetleges drágulásokhoz. Persze nem csak ez számít, és ha megkérdezed az illetőket, azzal fognak védekezni, hogy joguk van a véleményhez. De ha egy hónap múlva megkérdezed őket, miért emelkedtek az árak, éppen ők fogják felhozni azokat a pletykákat és jelzéseket, amelyek kibillentették a piacot az egyensúlyából.

Így hát igen: egy olyan világban, amelyben a pletykák, a közvélemény és a szubjektivitás csupán tovább súlyosbítják a válságot, nagyon sokat elárul a válsággal szembeni valódi ellenálló képességünk esélyeiről, illetve arról, hogy az önmagukat beteljesítő jóslatok révén még mélyebbre süllyedünk-e benne, ha tudjuk, hogyan értékeli a közönség egésze a piac alakulását.

Amit a Gazdasági hangulat indexe megmutat, az az, hogy egy elhúzódó válság minden szerepében megváltoztatja az ember gondolkodásmódját: fogyasztóként, munkavállalóként, kisbefektetőként. Ha egészen a közelmúltig a szakértők a fogyasztás miatt korholták a népet, most kétségbeesetten riadoznak a fogyasztás összeomlása miatt. A műsor negyedik percében azt mondják, hogy az alacsony bérek tették tönkre a fogyasztást, a nyolcadik percben pedig már azt, hogy az embereknek meg kell érteniük: a bérek okozta nyomás túl nagy a gazdaságon, és ha nem dolgoznak alacsonyabb bérekért is, az egész kóceráj összeomlik. Mostanra az átlagember a hosszan tartó bizonytalanság üzemmódjába került, mert a válság is elhúzódott. És joggal: mostanában több makroválságunk volt, mint bármi más. A közönség nem olyan mechanizmus, amelynek fogyasztását egyetlen gombnyomással le lehet állítani a rendszer újraegyensúlyozása érdekében. És akkor sem lehet beindítani, amikor csak akarod, mondván, hogy a válságból való kilábalás csillagai együtt álltak, és kész, fiúk, holnaptól kezdjetek autókat vásárolni, hogy sínre tegyük a gazdaságot. Vagy házakat. Aztán tíz év múlva, a következő válság idején, amikor már nem lesz pénzük a törlesztőrészletekre: hát megint túl sokat fogyasztottatok, mi vettettünk veletek autókat és házat? Hát igen, eléggé rávettetek. És ez nem baj – végső soron ezért dolgoznak az emberek. A kormányzás művészete végső soron az, hogy csökkentsük a válságos és a növekedési időszakok közötti rést, oly módon, hogy a közönség valamiféle állandóságot érezzen, még e ciklusok megértésében is. De ha a lefelé ívelő szakaszban már nem tudod fizetni a felfelé ívelő szakaszban megvásárolt ház törlesztőrészletét, akkor vagy rossz döntéseket hoztál, vagy az állam – de a gazdaság érdekelt felei is – nem végezték el a dolgukat. Majd meglátjuk, hogyan számítjuk ki, ki a hibás.

Tehát ne csodálkozzunk, amikor a bizonytalanság miatt csökken a fogyasztás és nő a feszültség. Ez teljesen normális alkalmazkodás, különösen hosszú válságok idején. Egy bizalmatlanság uralta társadalomban pedig nincs olyan elképzelés, hogy a politika a közönség javára dolgozik; következésképpen az, hogy mérsékeljük a fogyasztást, amikor ezt mondják nekünk, majd újra felgyorsítsuk, amikor jelzést kapunk rá, nem működhet olyan légkörben, amelyben a kollektív jó fogalma ingatag, és semmiképpen sem úgy tekintenek rá, mint ami a politikus sürgősségi készletében megtalálható. A románok 44%-a azt mondja, hogy jövedelme az elmúlt évben változatlan maradt, 42%-uk szerint csökkent. 45% arra számít, hogy a következő hat hónapban is változatlan marad, körülbelül 35% pedig arra, hogy csökkenni fog. Lesújtó, 86%-os arányban mondják azt, hogy a következő hat hónapban emelkedni fognak az árak. A torta habja… bocsánat, inkább a ravatalos kalács cukorkája: a románok 60%-a úgy érzi, hogy a következő években nem lesz kontrollja saját gazdasági helyzete felett. Igazi bénító spray a munkára, a beruházásokra és a jövőbeli tervekre nézve. Még ha feltételezünk is egy közeli gazdasági csodát, beleértve azt is, hogy jó időkben az emberek fogyasztani és optimisták lenni akarnak, a viszonylag hosszú válságsorozat azt a gondolatot ülteti el, hogy… a jóléted nem rajtad múlik. Ez azért fontos, mert a jó gazdasági időkre is rányomja bélyegét – és elősegíti azt a gengszterfajta fogyasztást („mulassunk ma, mert holnap nem tudjuk, hová jutunk”). És az ugyanilyen típusú, ugyanilyen etikájú üzleteket is elősegíti – „csináljunk ma pénzt, amennyit csak lehet”.