Egy zavarodott Európa kulturális iránytűje

Légy komoly: évtizedek óta az EU kulturális költségvetése – az EU GDP-jének 0,000135% – vicc volt. Valószínűleg (soha nem fogjuk tudni a pontos összeget, mert a számok, lényegükből adódóan, titkosak) a hibrid háború, amelynek az európai állampolgárok ki vannak téve (Oroszország, más "állami szereplők", de egy globális vallásos-konzervatív hálózat részéről is), olyan összegeket mozgósított, amelyek könnyedén meghaladják ezt a költségvetést.

Az Európai Kulturális Iránytű (Culture Compass), mint stratégiai irányvonal, és az AgoraEU, mint az új irányvonal finanszírozási programja, próbálnak pótolni valamit a mostanáig fennálló hiányosságokból. A költségvetés közel négyszeres növekedése egy (kicsi) lépés a helyes irányba. Kényelmi okokból eddig az EU elkerülte a döntő elköteleződést a kultúra területén. Az új programok révén a Bizottság elkezdi aktívan vállalni a szerepét. Végre a kultúra kikerül a marginalizált figyelemből, és elkezd vándorolni a középpontba, ahol a helye van.

Eleinte volt a Közös Piac. De a kezdet nem ért véget Az Európai Unió gazdasági alapokra épült. Az 1950-es években a háború által kimerült európai országok a kereskedelmi együttműködést választották a fegyveres konfliktus helyett. A Közös Piac pragmatikus megoldássá vált: a gazdasági kölcsönös függőség a háborút nemcsak nemkívánatossá, hanem gyakorlatilag lehetetlenné tette. Ez a logika működött és továbbra is figyelemre méltóan működik.

Idővel minden más stratégiai projekt erre az alapra épült. A Zöld Megállapodás természetes kiterjesztése ennek a gazdasági megközelítésnek. A NextGenerationEU-val kiterjesztve a program valóban jelentőséggel bír, megőrizve gazdasági középpontját. A környezeti romlás, bár mély társadalmi, filozófiai és kulturális visszhangokkal bír, lényegében egy termelési és fogyasztási modellek által generált probléma. Az európai válasz következetes volt: ha a gazdaság generálja a problémát, akkor a gazdasági szabályozásnak kell megoldania azt. A klímaköltségvetések tükrözik ezt a prioritást – a Klímaalap, a Zöld Megállapodás eszközei és a Covid utáni ellenállóságra vonatkozó kiterjesztés közel egy trillió euróra emelkedik.

Az Erasmus, az akadémiai mobilitási program, szintén a közös piac egyik arca volt. Prioritás: a munkaerő képzése. Teljesen marginalizált fókusz: a polgárság és a civil értékek népszerűsítése. A kohéziós politika, a mezőgazdasági programok, a szociális alap – mindegyiknek vitathatatlanul pozitív hatása van – megőrzi ugyanazt a fókuszt az alapvető szükségletekre.

A piramis lépcsői: jólét identitás nélkül? Van azonban egy mélyebb logika is ebben a fejlődésben. Amikor a Maslow szükségletek piramisának elméleti modelljén keresztül nézünk, a dolgok nem tűnnek túl jól. Az EU az alulról indult: gazdasági biztonság, stabilitás, anyagi jólét. Ezek az alapok szükségesek és sürgősek voltak. De miután egy bizonyos szintű gazdasági biztonságot elértek, a tét elkerülhetetlenül a magasabb értékek felé mozdul: identitás, értelem, kreativitás, önmegvalósítás.

Itt merül fel a probléma: szinte kizárólag a piramis alsóbb szintjeire – gazdaság, környezet, infrastruktúra – összpontosítva az EU hagyta, hogy a kultúra kicsússzon a kezei közül. Pedig a kultúra határozza meg az emberi közösségeket. Végül is, az ókori Egyiptom és Mezopotámia öntözőcsatornákat épített, és biztosította a túlélését vagy akár a jólétét. De nem a csatornák miatt maradtak fenn a történelemben. Azért maradtak fenn, mert az általuk létrehozott művészet és kultúra még mindig hozzájárul az emberi fejlődéshez. A prehistorikus társadalmakat még mindig "anyagi kultúráknak" nevezik – mert ez az egyetlen nyom, ami még beszél az identitásukról. Az általuk létrehozott kultúrával hozzájárultak az emberi fejlődés későbbi szakaszaihoz.

A túlélésen túl, bármely társadalom általános emberi értéke a kultúra, a művészet és az innováció generálásának képességéből adódik, amelyek hozzájárulnak az emberiség fennmaradásához és fejlődéséhez. A kortárs globális versenyben a társadalmak csak akkor lehetnek igazán virágzóak, ha képesek művészi és technológiai kreativitásra. E dimenzió nélkül a materiális jólét törékennyé válik, iránytalan és sebezhető.

A kultúra: kényelmetlen probléma az EU "U"-jának A kultúrát azonban óvatosan kezelték az európai intézmények. Az ok összetett, de nem nehéz megérteni: az európai kulturális örökség, bár hatalmas és gazdag, magában hordozza a történelem hegeit is. Számos nemzet alapvető művei más népek ellenállását ünneplik, akik ma az Unió partnerei. Ez a klasszikus kultúra eltérő dimenziója feszültségeket generálhat, inkább mint hogy megerősítse az egységet.

Az Európai Bizottság válasza óvatos semlegesség volt. A kultúra támogatást kapott, de marginalizált és viszonylag külső formákban: művészi mobilitás, nemzetközi koprodukciók, fordítások és kortárs művek forgalma. A Kreatív Európa, a fő kulturális program, körülbelül 2,44 milliárd eurós költségvetéssel rendelkezett a 2021-2027-es időszakra – jelentős ellentétben a Horizon Europe (~95,5 milliárd) vagy az Erasmus+ (~26,2 milliárd) programokkal (oktatás). Ezt nem is számítva a tisztán gazdasági programokat. Ez a óvatos megközelítés azonban sebezhetővé tette az európai kulturális közteret. Az utóbbi években a külső propagandába – mind az orosz, mind a globális vallásos-konzervatív szervezetek részéről – valószínűleg meghaladták az egész Kreatív Európa költségvetését. A kulturális narratívákat olyan szereplők formálták, akik nem a európai kohéziót tartották szem előtt. Éppen ellenkezőleg. A saját, világos és határozott kulturális vízió hiányában az EU tanúja volt a közbeszéd fragmentálódásának és a demokratikus konszenzus erodálódásának sok tagállamban.

Oktatás: gazdasági képzés vagy polgári képzés? Hasonlóképpen, az oktatás és a kutatás – olyan területek, ahol az EU lemaradt az Egyesült Államok és Kína mögött – túlnyomórészt gazdasági szempontból kerültek megközelítésre. A mobilitási programok, bár értékesek, elsősorban a szakképzett munkaerő képzésére irányulnak, és kevésbé a közös európai mentalitás és tudás építésére. Ez nem önmagában hiba, de egy kiaknázatlan lehetőség az európai identitás megerősítésére, amely túllép a különböző nemzeti narratívákon.

Kulturális Iránytű és AgoraEU: az iránytű keresése Az Európai Iránytű metaforája (Cultural Compass) nem véletlen. Egy olyan pillanatban érkezik, amikor Európa egyre inkább elveszettnek tűnik: a szélsőségesség növekedése, a bizalom erodálódása az intézményekben, a társadalmi polarizáció, a dezinformációval szembeni sebezhetőség. Ebben a kontextusban a Kulturális Iránytű és az AgoraEU egy jelzés a paradigmaváltásra, ahogyan az Európai Unió a kultúra szerepét gondolja.

A Kulturális Iránytű, amelyet 2025-ben indítanak, nem egy finanszírozási program, hanem egy stratégiai dokumentum, amely irányítani fogja az európai kulturális politikákat, és a kultúrát a 2028-2034-es többéves pénzügyi keret jövőjébe ágyazza. Ez az első jel, hogy Brüsszel a kultúrát nem mint kiegészítő területet kezeli, hanem mint stratégiai komponenst – egy iránytűt az irányhoz, amelyet Európa követni akar.

Ezzel szemben az AgoraEU (2028-2030) konkrét forrásokat hoz: összesen 8,6 milliárd eurós költségvetés három évre – majdnem kétszerese a jelenlegi ütemnek. A program integrálja a kultúrát, a médiát és a civil társadalmat: Kreatív Európa – Kulturális szál: 1,8 milliárd € MEDIA+ szál: 3,2 milliárd € Demokrácia, Polgárok, Egyenlőség, Jogok és Értékek: 3,6 milliárd € A számokat kontextusba kell helyezni. Az EU prioritási területeihez képest a befektetés továbbra is szerény:

A kultúra többet kap, mint korábban, de még mindig lényegesen kevesebbet, mint a kutatás, az oktatás vagy a környezet. Ismét távol maradunk a tisztán gazdasági programoktól. És a Kulturális Iránytű tényleges végrehajtása csak 2028-ban kezdődik – egy késlekedés, amely a jelenlegi társadalmi és kulturális feszültségek kontextusában szinte anakronisztikusnak tűnik.

Mit jelent ez a változás? Minden korlátozása ellenére a Kulturális Iránytű + AgoraEU azt sugallja, hogy az EU kezdi megérteni, hogy az európai jövő nem építhető csupán gazdasági szabályozásokra és környezetvédelmi védelemre. A bolygóval való harmónia elsősorban társadalmi harmóniát feltételez – és ez egy kulturális, nem kereskedelmi-vám jellegű konstrukció.

A programok megpróbálnak tenni valamit, amit az EU hosszú ideje elkerült: közös európai értékek participatív építése, egy komplex identitás megerősítése, amely magában foglalja a nemzeti kultúrákat, és aktívan közvetít a történelmi eltérések felett. Nem arról van szó, hogy eltüntessük a nemzeti identitásokat, hanem hogy hozzáadunk egy közös dimenziót, amely gazdagítja őket, és közös referenciakeretet biztosít.

Kulturális túlélési probléma A kortárs globális konfliktus már nem csupán katonai vagy gazdasági – hanem kulturális, információs is. A narratívák ellenőrzése éppúgy befolyásolja a társadalmakat, mint a gazdasági szabályozások. Egy erősen gazdasági Európa, de kulturális kohézió nélkül, saját narratíváit generálni és terjeszteni képtelen, sebezhető marad, és végső soron irreleváns a globális versenyben.

A kultúra nem dísz, hanem az a szubsztancia, amely lehetővé teszi, hogy egy politikai közösség hosszú távon működjön, és hozzájáruljon az emberi fejlődéshez a saját határain túl. Európának a világ egyik leggazdagabb kulturális öröksége van. Ennek átalakítása egy statikus, gyakran eltérő nemzetek közötti örökségből egy élő párbeszéddé, amely közös identitást épít anélkül, hogy egységesítené a különbségeket, komplex és sürgős kihívás.

A Kulturális Iránytű és az AgoraEU nem old meg mindent. Az erőfeszítés továbbra is túl kicsi a kihívás nagyságához képest, és (körülbelül) későn érkezik. De egy alapvető elismerést jelent: ha az Európai Unió releváns politikai erőként és stabilan akar működni a 21. században, nem lehet csupán egy szupermarket szigorú szabályokkal és jól karbantartott öntözőcsatornákkal. Az utak és a vasutak jók, de nem elegendőek. Mindenek felett közösséggé kell válnia, közös értékekkel, közös vízióval és kulturális kreativitásra való képességgel. Végül is pontosan ez a különbség a történelem ideologizált tankönyveiben fennmaradó civilizációk és azok között, akik ténylegesen építik a történelmet.