Még mindig csodálkozunk, hogy van kormányunk

Miután fél éven át cilinderből előhúzott nyulak jöttek elő, majd ugyanolyan gyorsan vissza is kerültek oda, hogy az ember csodálkozott, hogyan fértek el benne (értsd: lehetséges miniszterelnök-jelöltek nevei), nem akartam rögtön azután írni a Luca Niculescu-kormányról, hogy hivatalba lépett, attól tartva, hogy ki tudja, miféle őrület folytán ismét kormány nélkül maradunk.

Az igazság az, hogy az új kormánnyal kapcsolatos elvárásokról és projektekről szóló vita valószínűleg még mindig túlságosan optimista, abban az értelemben, hogy ez egyfajta úgytevés, mintha semmi sem történt volna, és politikai rendszerünk működne. A valóságban ennek a kormánynak a legnagyobb nyeresége inkább terápiás, mint gazdasági, társadalmi vagy politikai módon magyarázható.

Eljutottunk egy olyan pontra, amikor már nem volt, aki működésbe hozza a rutin makromechanizmusokat; nem víziókról és életmentő projektekről beszéltünk. Egyszerűen csak jelen kellett lennie valakinek. Ha Luca Niculescuval sem működött volna, akkor már nem miniszterelnököt kerestünk volna. Orvost kellett volna keresnünk, vagy egy papot, ahogy mondani szokás.

A legutóbbi INSCOP-felmérés megmutatja, hogy a románok 54%-a úgy véli, a Luca Niculescu-kormány hivatalba lépése a politikai válság végét jelenti. Még a PNL szavazói is ezt gondolják, a PSD szavazóival azonos mértékben. Csak az USR rajongói szkeptikusabbak, és természetesen a legszkeptikusabbak az AUR szavazói. De még közülük is 40% a politikai válság végét állapítja meg. Hogyan magyarázható ez? Egyszerűen: a nagy választói bázis a domináns narratíva felhígulását is jelenti. Nem lehet mindenki egyformán meggyőződve, szolidáris és egy irányba tartó, árnyalatok és töredékek nélkül, amelyek egyeseket jobban, másokat kevésbé érdekelnek.

És érdekes a válaszok életkor szerinti struktúrája is. Bár a kérdés 4 életkori kategóriára épül, van ott egy pont, 45 éves korban, ahol a kép valahogy kettétör (persze, beszélhetünk bizonyos statisztikai árnyalatokról): a 45 év alattiak látszólag kevésbé hisznek a megígért stabilitásban, mint a 45 év felettiek. Mindannyian megértjük, hogy az egyik magyarázat e korosztályoknak a politikai preferenciák változójával való kereszteződéséből adódik, az előző bekezdésben tárgyaltak értelmében. Egy másik magyarázat, anélkül hogy ellentétben állna az elsővel, az életkor előrehaladásának a stabilitás iránti vággyal való társításából ered. Miféle thrill, miféle botrány, miféle forradalom, miféle lehetőségek? Nyugalmat és egészséget.

Csakhogy a politikai válság megszűnése olyan, mint azok a népi mondások a szentelt vízről. Akárhogy is, nem árt. De ebben a nép is téved. A szentelt víz nem árthat, de ahhoz, hogy használjon, hinni kell benne.