Szégyenlős Európa-pártiak

Egy hónap telt el a 2025. május 18-i nagy szavazás óta, amely véget vetett a hosszú 2024-es választási évnek. Egy módszertani kérdés elmaradt, de egy olyan, amelyet a sajtó és a közvélemény megkedvelt, és amelyről sokat beszéltek errefelé. Hölgyeim és uraim! önöknek énekelnek... csak négyévente egyszer városunkban: természetesen a Csend Spirálját. Tisztázzuk tehát egy kicsit, kissé technikailag, hogy miről is van szó.
Mondtam már, mondták már más kollégák is: egyesek akkor használják, amikor el kell fedniük a közvélemény-kutatási kudarcaikat. De a hallgatás spirálja jelenség létezik. Valós, és sajnos rendkívül nehéz mérni. A közvélemény-kutatások esetében a spirál végső soron a nyilvánosság hazugságán alapul, amely egy bizonyos ponton nem akar együttműködni a közvélemény-kutató intézetekkel. Ennek oka lehet a valós vélemény kimondásától való félelem, a szégyenérzet, ha valaki más véleményt mond, mint amit a "normális" emberekről gondol, de lehet felháborodás, gúny, vagy újabban dac is. Mindenesetre a probléma elmélete összetettebb, de mégis világos. De ez nem ennek a cikknek a témája, hanem egy tudományos változaté, amelyet az elkövetkező napokban készítek el. Amit most el kell mondani, az az, hogy a hallgatás spiráljának nincs ideológiai dimenziója, és nem sok köze van az érintett vélemény vagy lehetőség tartalmához. Inkább a társadalmi kontextus kérdése. A közvéleményre jellemző polarizációkon alapul, és azon, hogy az emberek hogyan érzékelik, hogy a saját opciójuk eltér a többségtől, azoktól, akik "helyesen" gondolkodnak, vagy azoktól, akik a "legitim", kívánatos, esetleg hivatalos stb. nézetet képviselik.
A hallgatás spiráljának elmélete alapvetően abból a felismerésből indult ki, hogy a beszélőik által kisebbséginek tekintett vélemények a nyilvánosság előtt öncenzúrát alkalmaznak, valószínűleg azért, hogy ne szigetelődjenek el a csoport gondolkodási vonalától, a vezetőtől stb. És ez olyasmi, ami a kis csoportoktól és a mindennapi interakcióktól kezdve a nagy, kifinomult csoportokig, politikai, szakmai véleményekig stb. előfordul. És számos, a nyilvános véleménynyilvánítással kapcsolatos forgatókönyvre vonatkozhat: attól kezdve, hogy egy tizenévesekből álló csoportban elfogadják, hogy milyen póló menő és milyen póló nem menő, vagy bármit mondanak ma, egészen addig, hogy egy politikusnak milyen véleményt normális nyilvánosan megmutatni/nem megmutatni.
A hallgatás spiráljának története azonban Elisabeth Noelle-Neumann szerint kezdettől fogva a választási jelenségek, a politikai közvélemény-kutatások és - miért is ne - a politikai vélemények nyilvános kinyilvánítása köré épül (ez a kifejezés ma már kétes csúcsot ért el, amikor a közösségi médián keresztül mindenki hozzáférhet a nyilvánossághoz).
Az elmélet fejlődik, és vigyázat, nem szabad azt gondolni, hogy a hallgatás spirálja csak azokkal kapcsolatban fordul elő, akiknek számszerűleg kisebbségben van a választási lehetősége: azt mondhatjuk, hogy nagyobb valószínűséggel fordul elő azoknál, akiknek van egy általuk különcnek tartott választási lehetősége. Ez lehet például egy szélsőséges vagy bizarr politikus kisebbségi opciója. De ugyanígy lehet egy olyan opció is, amelyet sokan elfogadnak, de a nyilvánosság előtt diszkrétebb a megjelenése. Egy példa: tegyük fel, hogy egy társadalomban a média, az establishment, sőt az üzletemberek is azt mondják, hogy jó, ha befogadjuk a bevándorlókat. A közvélemény egy jelentős része azonban valamilyen okból kifolyólag nem akarja elfogadni ezt az ötletet. De ez nem olyan téma, amit abban a társadalomban kényelmesen ki lehet hozni a nyilvánosság elé. Például azért, mert a bevándorlásellenes nézetet nagyobb eséllyel társítják a rasszizmussal, az idegengyűlölettel, az elmaradottsággal stb. És akkor ez a nézet alulreprezentált a nyilvános vitában, de az emberek mégis szavaznak. És vannak meglepetések, mert nem igazán volt vita. Ennek az ellenkezője is megtörténhet. Ha egy társadalomban a konzervatív és bevándorlásellenes álláspont tűnik többségben lévőnek, vagy az, amelyik uralja a közbeszédet és az intézményeket, akkor a hallgatás spirálja a közvélemény-kutatások és a szavazás között a másik tábor javára is működhet.
Arról nem is beszélve, hogy a mai társadalom és a tömegkommunikáció természetéből adódóan többféle nyilvánosság és többféle közvélemény van, talán nem csak egy, mint a 70-es évek Nyugati részén. A forgatókönyvek tehát bonyolultabbak. És sok közük van nemcsak a többség/kisebbség dinamikájához, hanem a társadalmi normával szembeni opcióhoz, vagy ahhoz, amit egy adott pillanatban intézményesítettnek, legitimnek, helyesnek, normának érzékelünk. Éppen itt merül fel a jelenség iránti szociológiai érdeklődés. Ha meg tudná magyarázni, mondjuk Franciaországban vagy a BRD-ben az 1980-as években, hogy egy népszerűtlennek tartott párt miért kapta a szavazatok 8 százalékát a közvélemény-kutatások által előre jelzett 4 százalék helyett, akkor az mégsem tragédia. Sőt, ébresztő volt a társadalom és a politikai mainstream számára. De ha a jelenség elrejti Ön elől egy radikális véleményáramlat hirtelen felemelkedését, akkor baj van. Csak hogy tudjuk, miről beszélünk.
De még egyszer: nem a tartalom a lényeg. A hallgatás spirálja nem csak a szélsőségeseknél, vagy csak a vegetáriánusoknál, vagy csak a használt ruháknál jelenik meg. Nem. A vegetáriánusoknál akkor jelenik meg, ha érzékelik, hogy valamikor nem az lesz a norma, hogy vegetáriánusok legyenek, de tíz év múlva a marhahúsevőknél is megjelenhet, ha a társadalmi divat rossz szemmel nézi a húsevést.
Szigorúan a május 18-i választásokkal kapcsolatban, tekintettel a választásokat övező feszült politikai légkörre, és arra, hogy mindannyian olyan csoportokban, hálózatokban vagy "földrajzokban" élünk, amelyek véleményét tisztábban látjuk, mint a társadalom kísértetiesen általános véleményét, valószínűleg két spirál volt, egy George Simion jelöltnek, egy Nicușor Dan jelöltnek. De ha a második kritériumot nézzük - ki a hangosabb a közéletben, legalábbis a diaszpórában -, akkor az úgynevezett spirál inkább Nicușor Dan támogatói körében nyilvánult meg.
Végül azonban engedjék meg, hogy röviden egy némileg alternatív magyarázatot kínáljak. A választási tanulmányokban létezik egy... paradigma, nevezzük úgy, hogy a híres hallgatási spirálhoz hasonló. És ez egy választási jelenségből indul ki, amelyet ezúttal az Egyesült Királyságban figyeltek meg. Valamivel empirikusabb, kevésbé elméletileg kidolgozott, mint a hallgatás spiráljának története. A szégyenlős torykról van szó, akik zavarba hozták a közvélemény-kutatókat a brit választásokon, mondjuk 1992-ben és 2015-ben. A félénk toryk olyanok, mint egy természeti csodabogár, inkább tréfából, mint komolyan, időről időre felbukkannak, amikor a konzervatívok bajban vannak, de nem a közvélemény-kutatásokban jelennek meg, hanem közvetlenül a szavazóurnáknál. Egyesek szerint ez a hallgatás spiráljának sajátos megnyilvánulása, de nem tehetjük meg, hogy nem vesszük észre, hogy itt egy tartalom által meghatározott fogalomról van szó - a toryk ott bújnak el a közvélemény-kutatások elől, és utána szavaznak döntően, a többiek nem. Tehát nem egy kontextuális hallgatási spirálról van szó, hanem a tory szavazók szociálpolitikai rituáléjáról, ami legalábbis érdekes.
Az egyik nagy különbség a hallgatás spiráljának történetéhez képest azonban a következő: nem tudjuk, hogy a félénk toryknak gondot okoz-e a politikai választásuk kinyilvánítása a szavazásokon. Sokan nem a választásukat, hanem a részvételüket titkolták. Lehet, hogy konzervatív nézeteket valló emberekről van szó, akik nem feltétlenül fegyelmezett konzervatív párti szavazók, de bizonyos pontokon úgy döntenek, hogy elmennek szavazni, értékrendileg, nem politikailag. Az is lehet olyan jelenség, hogy a konzervatívok támogatására mennek el szavazni, annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatásokban esetleg nem is annyira más választási opciót, hanem inkább a választások iránti érdektelenségüket nyilatkozták ki. Tehát nem mást mondtak, hanem mást tettek.....
A jelenség, még ha elméletileg még nem is tisztázott, érdekli a brit szociológusokat. Mint mondtam, egyesek a hallgatás spiráljával magyarázzák, mások olyan szavazók mozgósításával, akik eredetileg nem akartak részt venni, de gyorsan mozgósítanak, amikor úgy érzik, hogy értékeik veszélyben vannak, megint mások szerint egyszerűen a közvélemény-kutatás hibáiról és korlátairól van szó.
De gondoljunk csak a májusi elnökválasztásunk második fordulójára. A két forduló között a közvélemény-kutatások nagyon szoros eredményt adtak a két döntősnek. Nicușor Dan az első fordulós szavazás által jelzett különbség nagy részét behozta. Két nappal a szavazás előtt minimális előnyre tett szert, de az előző szavazáson alapuló becslések szerint George Simion vezetett. Az elemzők a hatalmas részvételi arányra mutattak rá, mint Nicușor Dan egyetlen esélyére.
Őszintén szólva a részvétel nem volt tömeges. Nem volt kicsi, de nem is volt példa nélküli. De elég volt ahhoz, hogy a szükséges különbséget Nicușor Dan javára hozza. És még a diaszpórában sem volt olyan rossz az Európa-párti jelöltnek. A hallgatás spirálja volt ez? Az volt. A szuverenista dühök által uralt nyilvános és online térben az volt. De nem tudom, hogy ez alatt nem annyira a Nicușor Danra szavazók öncenzúráját kellene-e érteni. Sokkal inkább az egyértelműen európai és demokratikus értékeket valló, a politika iránt általában nem érdeklődő választói szegmens mozgósításáról beszélünk, akik azonban úgy érezték, hogy be kell avatkozniuk a 2000 óta talán legfeszültebb romániai választásokba. Hivatalosan úgy gondolom, hogy a "félénk Európa-pártiak" jelentek meg.