Andrei Cornea: Undor

Bevallom, elegem van. Elegem van abból, hogy hosszabban vagy rövidebben írjak még egy kínos epizódról abból, ami nálunk politikának számít. Különösen ezekben a napokban, amikor szinte biztosan tudjuk, hogy a PSD–Niculescu-kormány átmegy a parlamenti szavazáson. Mit mondjak? Hogy végre kezd világossá válni, miért várt az elnök ennyit, hogy a parlament feloszlatásával és az előrehozott választásokkal való fenyegetést felhasználja? Hogy ez a gesztus minden tekintetben a PNL és Ilie Bolojan elleni zsarolásnak tűnik? Ha a PNL ellene szavaz, az egész országot csődbe taszítja, mert nem lehet végrehajtani a költségvetési kiigazítást, és a következő év költségvetését sem lehet elfogadni. Akkor majd igennel szavaz, és hogy a zsarolásban legyen némi megalázás is, a nyakába varrnak egy listát peszedișta miniszterekből – egyesek büntetett előéletűek, mások plágiumot követtek el stb. És mindenekelőtt annak a közönségnek, amely a „becsületes Romániára” szavazott, egy papírból készült miniszterelnököt kínálnak, akinek semmilyen lehetősége nincs arra, hogy legalább a miniszterei egy részét vagy a kormányprogramot maga válassza ki.

„Úgy lesz, ahogy megegyeztünk.” És rosszul egyeztünk meg. Kaptunk egy olyan elnököt, aki elárulta a választóit, akik támogatták a 2025-ös kampányban, amikor a PSD-vel szembeni legvilágosabb ellenszenvét mutatta. Amikor az igazságszolgáltatás reformját, a szolgálatok feletti ellenőrzést támogatta. Amikor, amikor, amikor...

Mit mondjak még? Hogy továbbra sem értem az elnöki stratégia nagyszabású tervét? Hogy túl kifinomult az én bárdolatlan elmém számára? Vagy inkább adjam fel, és nézzek túl a nemzeti „kerítésen”...? Jaj, és ott is jelen van az árulás, mégpedig sokkal nagyobb arányban és sokkal aljasabb formában! Ukrajna közelmúltbeli elárulására gondolok a Fehér Ház bohócának részéről, aki gázolaj-alkut köt a Kreml gyilkosával, sőt rendelettel eltöröl egy Oroszország elleni gazdasági szankciókról szóló törvényt, amelyet ő maga nem sokkal korábban léptetett hatályba, és ami a legrosszabb, úgy tűnik, blokkolja az ukrán hadsereg felé irányuló titkos kommunikációt, amely lehetővé tette számára, hogy időben értesüljön az ukrán városok ellen indított orosz ballisztikus rakétákról. Korábban az ukránokat is megzsarolta, azt követelve tőlük, hogy állítsák le az orosz finomítók elleni támadásokat. Mindezt abban a nevetséges reményben, hogy még egy kicsit lejjebb szoríthatja az olaj árát, és kissé javíthat a közvélemény-kutatási eredményein az olyan választások előtt, amelyek megfoszthatják a kongresszusi többségétől... Na, ez aztán árulás, ez aztán zsarolás!A román elnök elárulja baráti választóit, és megzsarolja mind az embert, akivel megígérte, hogy együtt fog dolgozni, mind a pártot, amely támogatta őt a választásokon. Az amerikai elnök megsérti szövetségeseit és barátait, és elárulja azt az országot, amely keményen és hősiesen küzd azoknak az értékeknek a megmentéséért, amelyeket minden amerikai elnöknek teljes erejével és meggyőződésével kellene támogatnia... Legalább most már tudjuk, hogy „a legmagasabb szinten” hasonlóan gondolkodó embereink vannak. Vagy legalábbis annak tűnik. Elegem van!

Másfelől azt hallom, hogy az AI versenyez velünk, és felvált minket, embereket. A matematikusok világméretű törzse néhány hete teljes sokkban van, amióta az Open-AI mintegy 700 eredményt tett le az asztalra olyan problémákra, amelyeken a törzs évek óta dolgozott, és még néhány évig dolgozott volna. Egyesek úgy vélik, hogy véget ért az ember szerepe a matematikában, a tudományokban, és talán általában véve is... Mások árnyalják a képet, kifogásokat emelnek... De amíg eldöntik, mit kell tenniük, felteszem magamnak a kérdést: ha már arról van szó, hogy lecseréljük az embert, vajon az AI nem vezetné-e jobban az államokat, mint ezek a mi vezetőink? Talán így legalább racionális kormányaink lennének, amelyek elkerülnék a szeszélyeket és a kicsinyes érdekeket, a zsarolást és az árulásokat; talán az AI megvesztegethetetlen „vezetőket” adna, terveik pedig legalább átláthatóak lennének, még ha nem is feltétlenül lennének minden pillanatban mindenki számára kedvezőek. Legalább biztosak lehetnénk abban, hogy a legtöbb ember számára a lehető legjobb megoldást választották, ha az AI-ügynököket így programoznák. Akkor az erőszakhoz való folyamodást el lehetne kerülni, hiszen az AI tudná, mennyire hatástalan végső soron. Hiányozna az ambíció, a hiúság, az újraválasztás kedvéért mondott hazugságok. Hiszen egy AI-ügynök lecserélése egy másik AI-ügynökre nem jelent semmit. Tehát hozzáértően és jóindulattal kormányoznának minket... Legalább érthetően és kiszámíthatóan. Talán.

Utópia! Már tudjuk, hogy az AI-ügynököknek lehetnek „hallucinációik”; azt is, hogy hazudhatnak, megtéveszthetnek, és olyan dolgokat találhatnak ki, amelyek nem léteznek. Már most is néha elárulják azok bizalmát, akik létrehozták és betanították őket. Valószínűleg zsarolni is képesek. A tökéletes gép mítosz és illúzió – méghozzá veszélyes. Valójában ki fogja ellenőrizni, ráadásul egy ország szintjén? Egy másik gép? De ezt ki? Szintén egy gép? És a folyamat megismétlődik. De „meg kell állnod”, ahogy Arisztotelész mondta. És ez a megállási pont nem lehet más, mint mindig az ember, akihez íme, ismét eljutottunk, egy illúziókkal és félelmekkel teleszórt kerülőút után.

Így hát nem tudom leküzdeni az emberrel (legyen politikus vagy bármi más) szembeni csömörömet még azzal sem, hogy sietve a gondolkodó gép állítólag „tisztább” birodalmába menekülök. Nem működik. A gép az ember képmására és hasonlatosságára készült. A torzulásaival együtt. A fortélyaival együtt. Az aljasságával együtt.

Így hát nem marad más, mint a régi gyógymódok: nyelek egyet, mélyet lélegzem, és megyek tovább...

https://www.dilema.ro/situatiunea/lehamite