Mit van a témánk?
Elindultam, mint minden tanár, aki még mindig hisz a saját kérdései őszinteségében, egy egyszerű kétségtől: vajon képesek-e olyan kompetenciák, mint a szövegírás, otthoni feladatok nélkül kialakulni? A kérdés nemcsak technikai, hanem érzelmi is: egész generációk nőttek fel a házi feladat mint rituálé mellett. De ha komolyan veszed, felfedezed, hogy a probléma nem a házi feladat önmagában, hanem az, ahogyan a tanulás a tanterem és a "másik világ" között megoszlik.
A vita nem új. 1916-ban egy miniszteri rendelet már meghatározta a házi feladatok határait és elveit – napi két óra a gimnáziumban és a középiskolában, egyensúly a munka és a pihenés között, mérséklet. Később, a minisztérium és az Oktatási Tudományok Intézete által 2017-ben közzétett tanulmány ugyanazt a határt javasolta: két óra, körülbelül 10-20 perc tantárgyanként. A legújabb kutatások, beleértve Dacian Dolean által vezetett kutatásokat, azt mutatják, hogy a házi feladatok hatásai nagyon eltérőek életkor, minőség és autonómia szintje szerint, nem a mennyiség alapján. Moldovában hasonló dokumentumokat találtunk, amelyek ugyanazzal az idő- és méltányosság iránti aggodalommal foglalkoznak. Úgy tűnik, hogy függetlenül az időszaktól vagy a határoktól, a racionalitás mindig ezt a kerek formát öltözi: két óra.
Ha más oktatási rendszereket nézünk, meglepően színes térképet figyelhetünk meg. Néhány ország, amennyit én találtam információt, szigorúan szabályozza a házi feladatokat: Franciaországban az általános iskolában tiltanak, Kínában drasztikusan korlátozzák a mennyiségüket törvényileg, míg olyan régiók, mint Madrid, specifikus normákat vezettek be a digitális házi feladatokra (!). Más rendszerek, mint Finnország vagy Hollandia, a kevés házi feladat hagyományát ápolják, amely természetesen beépül az iskola ritmusába. Az angolszász vagy nemzetközi iskolákban a szabadság a szabály, belső, találékony megoldásokkal: egy luxemburgi iskolában, amelyet meglátogattam, a tanárok online egy közös dokumentumot töltöttek ki, ahol valós időben látták, hogy a többiek milyen házi feladatokat adtak, hogy ne helyezzenek a gyerekekre olyan nyomást, amit nem tudnak elviselni. Így nézve, az eredeti kérdés más értelmet nyer. Nem az a kérdés, hogy lemondhatunk-e a házi feladatokról, hanem hogy hogyan használjuk az órákat, hogy ne alakítsuk a házi feladatok hiányát a kompetenciák hiányává. A válasz pedig a kutatásból érkezik: az írás ritmus által alakul, nem mennyiség által, gyors visszajelzés által, nem pedig a magányos otthoni munkával. Ez nem egyszerű, természetesen, és gyakorlást igényel a tanártól is. Öt perces mikroírások, irányított írás, azonnali átdolgozás, párban való munka, szerkesztői és korrektori szerepek csapatban – mindezek valódi kompetenciát fejlesztenek, nem "oldalakat" készítenek a szoba csendjében.
Ezen a háttéren a házi feladatokról szóló rendelet, amely jelenleg vitában van, nem zárja le az írás útját, hanem tisztázza azt. Ésszerű határokat állapít meg (egy óra az általános iskolában, kettő a többi szinten), megkülönbözteti a kötelező feladatot a kiegészítőtől, megköveteli a diákok és a szülők visszajelzését, és ami a legfontosabb, kifejezetten kijelenti, hogy nem lehetnek házi feladatként olyan tartalmak, "amelyek rendszerszintű megközelítést igényelnek az osztályban" – olyan megfogalmazás, amely természetesen magában foglalja egy hosszabb szöveg megírását.
Tehát igen: képesek vagyunk fejleszteni az írási kompetenciákat túlzott házi feladatok nélkül, ha az óra műhelyré válik, öt-tíz perces mikroírásokkal, ahol a diák egy ötletet, egy mondatot, egy kis bekezdést gyakorol, irányított írásban, ahol a tanár modellezi a folyamatot, azonnali átdolgozással és szerkesztéssel, nem otthon, ahol a hiba inherens módon láthatatlan, párban való munkával, csapatban vagy "szerepekben" (szerző, szerkesztő, korrektor), amit nem lehet házi feladatként megismételni – más szavakkal, ha a tanulás visszatér a folyamatossághoz és az értelemhez. Írás, amelyben a diák érzi a folyamatot, nem csak átadja azt. Valójában az írási kompetencia inkább a ritmusból él, mint a kilométerből.
És talán éppen itt kellene lennie a nyilvános vitának: nem az a kérdés, hogy eltűnik-e a házi feladat, hanem hogy mi marad a helyén. Ha a csend marad, akkor a projekt nem fog semmit eredményezni. Ha a gyakorlat marad, akkor talán, tényleg talán, elkezdjük úgy látni a házi feladatot, mint nem plusz kötelezettséget, hanem a tanulás természetes kiterjesztését, amely az osztályban kezdődik és nem ér véget a csengővel. Természetesen ez azt is feltételezi, hogy a programok nem lesznek túl merevek az információ átadásának és felhalmozásának problémájával kapcsolatban.
