A romániai közvélemény költségvetési reflexiói (2025. június): prioritások, disszonanciák és a közpolitikákra gyakorolt hatások

A költségvetés nem csak egy táblázat, hanem a kollektív remények és csalódások térképe.

Amikor a polgárokat megkérdezik, hogyan kellene elosztani az állami költségvetést, nem közgazdászként, hanem szelektív tapasztalatok, rendszerszintű bizalmatlanság és konfliktusos társadalmi emlékezet által jellemzett közösségek tagjaiként válaszolnak. Az INFORMAT.ro - INSCOP Barométer 2025. júniusi eredményei, amelyek a lakosság preferenciáit térképezik fel a közkiadások elosztásával kapcsolatban, megtévesztően egységes képet mutatnak: az oktatás, az egészségügy és a mezőgazdaság a befektetések kedvenc területei, míg a külpolitika, a szociális segélyezés és a közrend szimbolikusan feláldozott területekként jelennek meg.

Ez a szöveg a közvélemény-kutatás kritikus társadalmi-politikai olvasatát javasolja, feltárva:

• az újraelosztási felfogás és az intézményi teljesítmény társadalmi képzelete közötti ellentmondásokat;
• az oktatásnak mint a jövő reményének "metafizikai költségvetésének" szerepét;
• és a választókon végigfutó ideológiai törésvonalak, amelyeket a többségi pontszámok elfednek.

1.Illuzórikus prioritások és feltételes szolidaritások

A 2025 júniusi közvélemény-kutatás első olvasatra úgy tűnik, hogy egy olyan társadalomra utal, amelynek világos prioritásai és a közberuházási területek "racionális" hierarchiája van, amelyben az oktatás 82,6%-kal az első helyen áll, ezt követi az egészségügy 74,7%-kal és a mezőgazdaság 74,1%-kal. Ezek a szinte népszavazásszerű adatok a polgári érés jeleiként is értelmezhetők. A társadalmi-demográfiai profilok és a belső ellentmondások gondos elemzése azonban valójában egy olyan társadalomra utal, amely több államot követel, de növekvő bizalmatlanságot mutat az állam újraelosztó képességével szemben.

Ezért a hamis konvergenciát jelzik a felmérés adatai, hiszen amikor szinte mindenki "többet" kér, senki sem bízik a költségvetési elosztás módjában és logikájában. Például az oktatásra fordított kiadások növelésének támogatása többnyire a magasabban képzettek, a nagyvárosok lakói és a közszféra alkalmazottai közül kerül ki, vagyis pontosan azokból a kategóriákból, amelyek a leginkább ki vannak téve az oktatási rendszer diszfunkcionális valóságának. A költségvetés növelése tehát nem egy koherens nemzeti jövőképet jelez, hanem a jóvátétel és a védelem iránti igényt, amely azoktól származik, akik úgy érzik, hogy a legjobban értik az oktatás helyzetét.

Ez a logika az egészségügy megítélésében is megfigyelhető, ahol a 60 év felettiek, a PNL-szavazók és a bukaresti lakosok követelik a költségvetési juttatások növelését. Ez nem az egyetemes közjólét koncepciója, hanem a kiszolgáltatottság védekező kifejezése. A felmérés nem csupán a költségvetési döntéseket méri, hanem a bizonytalan állapottal szembeni túlélés valódi kollektív pszichológiáját jelzi.

Remus Ștefureac az INSCOP közleményében találóan megjegyzi, hogy "a szociális támogatás elméleti támogatása és az e területen végrehajtott megszorítások iránti nyitottság közötti feszültség az újraelosztás hatékonyságába vetett bizalom válságát jelzi". Ez a válság nem csak technikai, hanem normatív válság is, amely az úgynevezett szociális paktum erózióját tükrözi egy "erkölcsi minimalizmus" javára, amelyben mindenki magára van utalva.

2. Az oktatás mint metafizikai költségvetés: remény, érdem és a társadalmi mobilitás illúziója

Az oktatásra visszatérve, amikor a románok 82,6%-a azt mondja, hogy több pénzt szeretne az oktatásra, nem pedagógiai konszenzust vagy rendszerszintű elképzelést fejez ki. A holtpontról való kilábalás kollektív vágyát fejezik ki, a társadalmi megváltás szimbolikus kivetülését más hiteles horizontok hiányában. Az oktatás itt metafizikai költségvetésként működik, az újraelosztásba, az igazságosságba vagy a piaci teljesítménybe vetett bizalom hiányának pótlásaként.

A paradoxon az, hogy éppen azok, akik bizonyos mértékig integrálódtak az oktatás révén (a magasan képzettek, a városiak, a magasan urbanizáltak), azok követelik a leghangosabban a költségvetés növelését. Míg a hátrányos helyzetű csoportok, akik közvetlenül profitálnának egy igazságosabb oktatási rendszerből, visszafogottabban vagy egyáltalán nem jelennek meg a követelések terén. Az oktatást már nem a társadalmi kiegyenlítés eszközeként, hanem a szimbolikus differenciálás eszközeként, a meglévő egyenlőtlenségeket legitimáló erkölcsi tőke egyik formájaként fogják fel.

Ezt a dinamikát alapvetően a meritokrácia egy torz változata alakítja, amelyben az érdemeket feltételezik, nem pedig konstruálják, és amelyben az oktatásba történő állami beruházás annyiban kívánatos, amennyiben az egy már internalizált hierarchiát érvényesít.

Bár a felmérés nem mérte közvetlenül a társadalmi mobilitásba vetett bizalmat, az oktatással kapcsolatos válaszok közvetve tükrözik azt. Egy olyan társadalomban, ahol a többi intézménybe vetett bizalom alacsony, az oktatás marad az egyetlen terület, ahol a remény lehorgonyozhat. De ez egy melankolikus, a valóságtól szinte elrugaszkodott remény - egy soha be nem teljesült társadalmi szerződés iránti nosztalgia.

A "több pénzt az oktatásra" tehát a közfelfogás szerint nem jelent tantervi reformot, a tanárképzésbe vagy a vidéki infrastruktúrába való befektetést. Inkább az értelmek helyreállításának diffúz követelése, egyfajta szimbolikus kompenzáció más intézményi mérföldkövek összeomlásával szemben.

3. Rend és félelem: amikor a költségvetés szimbolikus védelemmé válik

Ha az oktatás a remény kivetítése, a közrend a félelem kifejezése. A románok közel 44%-a kéri a közrendre szánt költségvetés növelését, míg 15,9% a csökkentést részesítené előnyben. Ennek fényében a bizonytalanság szimbolikus földrajza artikulálódik, különösen a városi és a női, ami a rendőrségbe és a csendőrségbe való befektetéseket a kollektív megbékélés rituáléjává változtatja.

A paradoxon az, hogy a közrend nem népszerű terület a polgári diskurzusban, hanem inkább szükséges rosszként tolerálják. A közbeszédben nincsenek nagy kampányok a "hatékonyabb rendfenntartásért" vagy a "jobban finanszírozott börtönrendszerért". A társadalmi kockázatok - legyen szó migrációról, bűnözésről, tüntetésekről vagy városi káoszról - észlelése azonban konzervatív reflexet vált ki, ami költségvetési támogatásban nyilvánul meg.

Főként a PSD szavazói körében és Bukarestben a rendet a társadalmi rendetlenséggel szembeni szimbolikus gátként értékelik. Ez a költségvetés a képzeletbeli megelőzés költségvetése, amelyet nem annyira a valós problémák megoldására, mint inkább az ellenőrizhető társadalom illúziójának megteremtésére terveztek.

Ki akar több rendet? Ki nem?

A kategorizált elemzés azt mutatja, hogy a nők és az idősebbek nagyobb valószínűséggel támogatják a rendvédelmi költségvetés növelését, és ez nem tekintélyelvű ideológiát, hanem érzékelt sebezhetőséget tükröz.

A fiatalok, a TikTok-felhasználók és az USR/AUR-szavazók viszont visszafogottabbak. Ők valószínűleg a rendvédelmi intézményeket potenciálisan visszaélésszerűnek, az ellenőrzés vagy a status quo megőrzésének egyik formájának tekintik. Így a felmérés egy csendes törést konfigurál a generációk és a hatalom képzeletbeli hatalma között, amely válságos kontextusban politikai jellegűvé válhat.

4. Feláldozott költségvetések: szociális segélyek és külpolitika a delegitimáció alatt

Egy olyan időszakban, amikor a megélhetési válság, a migráció és a támogató hálózatok törékenysége mindenütt jelen van, a felmérés mély társadalmi ambivalenciát mutat a szolidaritással szemben: a románok negyede a szociális segélyek csökkentését kéri, míg csak 44,8% támogatja azok növelését. Egy olyan országban, ahol magas a gyermekszegénység és a kirekesztés szintje, ez a reflex az újraelosztási konszenzus összeomlását jelzi.

Ez a preferencia mögött nem a gazdasági megszorítások állnak, hanem a "törvénytelennek" tekintett bizonyos kategóriákkal szembeni erkölcsi ellenségesség: romák, krónikusan segélyezettek, migránsok, "túl soknak" tartott nyugdíjasok vagy megbélyegzett egyedülálló anyák. A költségvetés moralizálásával van dolgunk, így nem hatékonyságra, hanem szimbolikus "tisztaságra" van szükség. A szociális jólét így a gyanakvás területévé válik, ahol minden egyes elköltött fillért nyilvánosan jobban kell indokolni, mint egy infrastrukturális szerződést.

5. Külpolitika: egy vélt luxus

Még rosszabb a helyzet a külpolitikában, ahol csak 31,4 százalék kér emelést, 24 százalék pedig csökkentést. Ez az arány természetesnek tűnhet egy olyan társadalomban, amelyet a belső nélkülözés jellemez, de problémássá válik, ha figyelembe vesszük a geopolitikai kontextust: határháborúk, kulcsfontosságú európai tárgyalások, regionális válságok.

Nem véletlen, hogy a diplomácia támogatása a 30 év alattiak, a magasan képzettek, valamint az USR és a PNL szavazói közül kerül ki, vagyis pontosan azokból a csoportokból, amelyek globálisan gondolkodnak Romániáról, a szövetségekhez, a migrációhoz és az európai jövőhöz kapcsolódva. A többiek - a többség - úgy tűnik, a külpolitikát egy amúgy is hiányzó kormányzat haszontalan függelékének tekintik. A külpolitikai költségvetés így egy olyan elit szimbólumává válik, amely idegen nyelveken beszél, de nem foltozza a járdákat.

6. Következtetések: a kívánt és a megtűrt állapot között