Elemzés a Külkapcsolatokban: miért maradtak az Egyesült Államok "jó" lehetőségek nélkül Iránban

Az amerikai-izraeli háború Iránnal egy olyan szakaszba lépett, ahol Washington deklarált céljai – az energetikai biztonság és a teheráni rezsim tartós gyengítése – nehezen elérhetők, miközben a politikai, katonai és gazdasági költségek gyorsan növekednek. Ebben a helyzetben Irán, bár katonailag gyengébb, a védekező stratégia előnyével bír: elegendő számára, hogy túléljen, időszakosan kárt okozzon, és nyomást gyakoroljon az energetikai piacokra, hogy bizonyítsa az amerikai ambíciók kudarcát.

Három héttel a konfliktus kirobbanása után a légierő és a haditengerészet nem tudta sem megdönteni a rezsimet, sem hosszú távon semlegesíteni katonai és regionális kényszerítő képességeit. Ali Khamenei ajatollah meggyilkolása nem a rendszer összeomlását, hanem egy kényszerű utódlást eredményezett fia, Mojtaba javára, aki egy még keményebb vezető, a Forradalmi Gárdához közel álló, ami megerősíti a rezsim intranszigens szárnyát. Míg az Egyesült Államok széleskörű célokat követ – szabad energiaáramlás, a Perzsa-öböl infrastruktúrájának védelme, regionális stabilitás – Iránnak elegendő, ha időről időre olajszállítókat vagy energetikai létesítményeket támad, hogy aránytalan sokkokat okozzon a globális piacokon.

A Foreign Affairs sorra veszi a Trump-adminisztráció asztalán lévő főbb eszkalációs lehetőségeket, és megmutatja, miért mindegyik rossz. Egy különleges beavatkozás az Iszfahánban található dúsított uránkészlet elfogására amerikai erőket tenne ki az egyik legjobban védett iráni helyszínen, a siker garanciája nélkül. A Kharg-sziget meghódítása, amelyen Irán olajexportjának többsége áthalad, kockázatos szárazföldi műveletet igényelne, és tönkretehetné az olajinfrastruktúrát, éppen azt az energetikai válságot fokozva, amelyet Washington el akar kerülni. A masszív támadások az iráni elektromos hálózatra civileket érintenének, jogi problémákat vetnének fel, és valószínűleg megtorlást okoznának a Perzsa-öböl államainak energetikai infrastruktúrája ellen.

A belső lázadók támogatásának és az iráni állam fragmentálásának forgatókönyve sem kínál felelős megoldást: egy szétszakított Irán inkább Szíriára vagy Líbiára hasonlítana, instabilitás és terrorizmus gócpontjává válva, számos regionális beavatkozással, messze az Egyesült Államok biztonsági érdekeitől. Ezekben a körülmények között a szerző egy „korlátozott kiutat” szorgalmaz: Washingtonnak be kellene jelentenie, hogy korlátozott katonai célokat ért el, meg kellene állítania az eszkalációt, mérsékelnie kellene izraeli szövetségesét, és nagyhatalmak energetikai stabilitásra való függőségét kellene felhasználni Irán deeszkalációra kényszerítésére. Ez nem lenne egyértelmű győzelem, de korlátozná a károkat, és elkerülné a Vietnam–Irak–Afganisztán mintázat megismétlődését, amelyben a kudarc félelme az Egyesült Államokat egy egyre nehezen elhagyható stratégiai mocsárba taszítja.