Legyen AI…

Évtizedeken át az volt az elmélet, hogy a gépesítés, a robotizáció, a digitalizáció és hasonlók megvédik az embereket a nehéz, illetve a túlzottan rutinszerű munkáktól. Ezekben az álmokban – amelyeket a közelmúlt történelme során a kapitalista és az autoriter társadalmak egyaránt osztottak – mindenki nyert: az állam, a vállalatok és a munkavállalók is.

És mivel a modernitás lázas ütemben alakította át a körülöttünk lévő természeti és társadalmi környezetet, a történet logikusnak tűnt, és senki sem látszott veszélyben. Akik szellemi munkát végeztek, azoknak a folyamatok felügyeletére, az ellenőrzésekre, az adatok értelmezésére és a döntéshozatalra kellett volna összpontosítaniuk; akik fizikai munkát végeztek, azokat gépeket – legyenek azok mechanikai vagy digitális szerkezetek – működtető vagy ilyen ipari gépeket felügyelő munkásokká kellett volna továbbképezni. Mivel a munka végét soha nem látszott elérkezni, a világ könnyebb, kreatívabb, méltóbb, tartalmasabb és kevésbé veszélyes munkákban reménykedett.

Ahogy a második világháború kísértete távolodni kezdett, úgy megszűnt az újjáépítés iránti nyers szükséglet is. 1970 után az általános derű véget ért, és a munkaerő csaknem teljes foglalkoztatásának álma mind a vasfüggöny mögött, mind azon túl szigorúan kontextusfüggő valóságnak bizonyult. Az automatizáció fejlődése egyszerre segít és nem segít. Egyes szakmák hatalmas mértékben fejlődnek, mások eltűnnek. Ezt követően fokozatosan megjelennek a számítógépek, és ezzel megnyílik az út ahhoz, amit ma mesterséges intelligenciának nevezünk. E fejlemények közül sokat természetesen érdekesen írt le az akkori, nagy divatnak örvendő sci-fi irodalom. A számítógépek megjelenésével a hangsúly a gépezet mechanikus működtetéséről arra helyeződik át, hogy ez a munkást segítő eszköz gondolkodni kezd. Eleinte szigorúan irányítva, később egyre önállóbban, alternatívákat kínálva, gyorsan, hatalmas adatmennyiségeket feldolgozva – olyanokat, amelyeket a mögötte álló ember sem ugyanilyen jól, sem ésszerű időn belül nem tudna kezelni pusztán az elméjével, tollal és papírral. A számítógép kezelése pedig már nem olyasmi, amit egy rövid szakképesítő tanfolyamon, a munkahelyi tapasztalat révén vagy egy üzemben tartott két-három napos betanításon sajátítasz el. Most már szakmáról, szellemi foglalkozásról, évekig tartó tanulásról és tapasztalatszerzésről, egy gyakorlatilag párhuzamos valóság elsajátításáról beszélünk, amely egy billentyűkkel ellátott fekete dobozból képes dolgokat létrehozni. Innen következnek az egyre nagyobb teljesítményű számítógépek, a laptopok, az internet, az okostelefonok, a táblagépek, valamint az olyan autók, amelyek inkább számítógépek, mint gépkocsik – és a mesterséges intelligencia forradalma, amely valóban szédítő sebességgel halad.

A kérdés nem csupán az, hogy akarjuk-e a mesterséges intelligenciát vagy sem, illetve képesek vagyunk-e szabályokat alkotni annak érdekében, hogy beillesszük az életbe, az iskolába és a szakmába. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e megérteni, amit használunk, és hogy nem válik-e olyan összetetté, hogy megértése formális értelemben vett iskolai képzés nélkül lehetetlenné válik. Attól tartok, hogy az ésszerűnek tűnő válasz – használjuk, de eszközként, semmi másként, ne éljünk vissza vele és így tovább – operatív szempontból képtelenség.

Ráadásul ezek a rendszerek olyan mértékben fejlődnek, és annyira beépülnek a mindennapi életbe – miközben kezelőiket és felhasználóikat jelenleg nemigen vonják felelősségre, hiszen hát mégsem állunk a fejlődés útjába… –, hogy olyan gyorsan változnak, hogy bármit is szabályozunk velük kapcsolatban ma, azzal szembesülünk majd: mire befejezzük a szabályozást, már nem ugyanazok lesznek, mint amelyek a szabályozás kezdetén voltak.