Felújított iskola, tanárokat keresek…

Nicuşor Dan elnök két, iskoláról szóló kijelentése is felkeltette a figyelmemet az elmúlt hetekben. Az első szeptember 19-én hangzott el, a közoktatási tanévkezdést követő időszakban, egy nem kifejezetten oktatási témájú vitán, ezért nem időzöm a részleteknél. Röviden: az elnök felszólalása a vidék és a város közötti különbségekre, mindenekelőtt az oktatási esélyegyenlőségre irányult. Hasonlóképpen szólalt fel szeptember 7-én, a tanévnyitón is, amikor egy Călărași megyei vidéki iskolában vett részt a rendezvényen. Beszélt a tanár státuszáról, a fizetésekről és a pedagógusi pálya vonzerejéről, valamint a két lakókörnyezet közötti esélyegyenlőségről (illetve annak hiányáról). Önök azt mondják majd, hogy ilyesmiket mindig elmondanak, amikor egy magas rangú tisztségviselő megjelenik a tanévnyitón. Mások is ezt tették, mit mondjak, amíg a hitelességük el nem kopott, és többé nem volt kedvük megmutatni tisztességes arcukat. Nem állítom, hogy a jelenlegi elnökre is ez vonatkozna, neki van egyfajta hitelessége az oktatáshoz való viszonyában. Bár, ha jobban belegondolok, Iohannis is tanár és iskolai felügyelő volt a közoktatásban. És még két elnök – Băsescu kivételével – egyetemi oktató is volt, azt hiszem. A România Educată programról már nem is beszélek.

Nem baj, hogy ilyen dolgok elhangzanak. És minél hitelesebb az elnök ebben a diskurzusban (minél közelebb áll az oktatáshoz, minél hitelesebb a hozzá való viszonyában, minél inkább mandátuma elején jár), annál jobb, hogy a szavai a témának szentelt figyelmet jelezzék, ne pedig az államférfi elleni utálkozás okává váljanak, ahogy a mai iskolások mondják.

Összességében az elnök kijelentéseit egyelőre jól fogadták, és inkább a területhez közel álló szakmai körökben kommentálták. Természetesen akadékoskodók is voltak, némelyikük jogos kifogásokkal. Ebben a tekintetben én is hozzátennék egy árnyalatot. A vidéki oktatás alulfinanszírozottságáról szóló vita természetesen jogos és régi. De ez nem meríti ki a problémát, valahogy még csak nem is ez teszi ki a nagyobb részét. Sokat beruháztak a falusi iskolákba, egyesekbe többet, mint másokba, természetesen. Az önkormányzatok, amilyenek, megtettek ezt-azt. Az európai programok úgyszintén. A vidéki oktatási infrastruktúra messze jobb annál, mint amilyen 10, hogy ne mondjam, 20 évvel ezelőtt volt. Természetesen ezeket a dolgokat karban kell tartani, idővel le kell cserélni, korszerűsíteni kell. A modernizáció mindennapos erőfeszítés. A paradoxon az, hogy sok, meglehetősen jól rendbe tett vidéki iskola olyan, mint azokban a szellemvárosokról szóló filmekben. Nem a tanulók számának éves változására gondolok. Ez demográfia, és ha egy községben nincs tanító, tanár, orvos, ápolónő és rendőrőrs, akkor nem tud működni, és a jövőben fejlődni sem. Itt valójában a pénznek van szerepe. Nem csupán az infrastruktúra kiépítéséhez szükséges munkák alvállalkozásba adásában. Hanem annak biztosításában, hogy ezek a közösség számára kötelező infrastruktúrák benépesüljenek, és ha lehetséges, ne minden évben másik tanítónő érkezzen. Ezek az emberek, akik vidéken tanítanak, sokszor más községekből vagy a közeli városokból járnak be, a saját autójukkal, a saját benzinjükön. A közoktatásban az órákra késni nem opció. A program reggel kezdődik, a nyomás nagy, az utak pedig olyanok, amilyenek, különösen télen.

Ráadásul sok ilyen állást rövid távon életképesként határoznak meg. Ez nem túl vonzó egy fiatal tanítónő/tanárnő vagy egy fiatal tanító/tanár számára. A végleges álláshelyekért folyó lottóról már nem is beszélek. A rendszer nagyon rosszul van kitalálva, és már azoknak sem garantál semmit, akik teljesítik a küszöbértéket.

Jó dolog politikai méltóság magasából elismerni, hogy a társadalom egy bizonyos rendszerében pénzre van szükség. De ennek van egy másik oldala is – annak a kockázata, hogy arra a következtetésre jutnak: mivel valójában nincs pénz, semmit sem lehet megoldani.

És volt még egy újabb nyilatkozat is, amely az egyetemi tanév kezdetéhez kapcsolódott. A pedagógusok közösségi hálózatokon való jelenlétének szükségességéről szólt, hiszen ott vannak a tanulók és a hallgatók. Egy egyszerű tartalomelemzés megmutatja, hogy a közösségi hálókon közzétett kommentek többsége szó szerint teljesen témán kívüli dolgokba torkollik, ha nem éppen oda nem illő megjegyzésekbe. Na, mindenkinek megvannak a maga – jogos vagy sem – sérelmei, amelyeket az állam képviselőire vetít rá. De itt nyilvános szereplésről van szó, és több forog kockán, mint egyetlen magánszemély. Ezt nem lehet szavakkal, utasításokkal és lelkesedéssel megoldani. A tanár, az orvos, a rendőr és a köztisztviselő sem politikus, sem influenszer. Aha… aki akarja ezt is csinálni, és világos szabályok között fejlődik, hát tegye. Lehet, hogy tehetsége is van hozzá. De világos szabályok, valamint ezen emberek imázsának ellenőrzésére és kezelésére szolgáló mechanizmus nélkül ez egyelőre vitatható ötlet.