Andrei Pleșu, Dilema.ro: Hogyan lehet elhibázni egy vitát

Valahányszor részt veszek a hazai televíziók által szervezett vitákon, eszembe jut a "párbeszédre hajlandó" partnerekről szóló tanítás, amelyet évekkel ezelőtt egy nagy, a mi eszmepiacunkon elfeledett gondolkodó, Alexandru Dragomir, adott néhány fiatalabb barátjának. Az ő gondolata az volt, hogy bizonyos körülmények között, minden látszat ellenére, a két vagy több beszélgetőpartner közötti válaszcsere nem tartozik a "párbeszéd" kategóriájába. Például, mondta Dragomir úr, a párbeszéd nem lehetséges (és nem is hasznos), amikor "meggyőződésű" emberek állnak egymással szemben. A "meggyőződésű" ember alapvetően alkalmatlan (és nem is akarja) a megbeszélésre. Nem azért jön a többiekhez, hogy megváltozzon, hanem hogy ő változtassa meg őket. Nem egy "közös kutatásra" jön, hanem egy háborúra, amelyet meg kell nyerni. És távozik az asztaltól, ahogyan érkezett. Röviden, ők "párbeszédre hajlandók"...

1) Párbeszédre hajlandók azok, akik a párbeszédbe lépnek, kizárólag azzal a céllal, hogy okosabbnak tűnjenek, mint a többi beszélgetőpartner. Csak azt akarják megmutatni, hogy ők okosabbak, mint a többiek, a legokosabbak. Nincs meggyőződésük, nincsenek szabályaik. Csak a saját kiválóságuk kultusza létezik (néha egy kisebbségi komplexumot álcázva...). Ez többek között sok fórumozóra is igaz, akik bármilyen témába beleugranak, csupán azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek. "Okosnak tűnni" az egyik legelterjedtebb formája a butaságnak.

2) Párbeszédre hajlandók azok, akik mindig "menők" akarnak lenni, mindig a "jó" oldalán a barikádnak. Az utolsó ideológiai divat képviselői, a "totális új" megtestesítői (ellentétben a "reakcionáriusok" tehetetlenségével), "világos" emberek, akik a jövőből érkeztek közénk.

3) Párbeszédre hajlandók a militánsok. Az ő feladatuk, hogy végigvigyék a "küldetést", egészen a végéig, azaz a fehér zászlókig. Nincs mit megtudniuk a párbeszédből, csak egy hibátlan, dicsőséges üzenetet kell ráerőltetniük, a saját pártjuk üzenetét. Hűségesek a "ügyükhöz", a pártjuk álláspontjához, nem az igazsághoz, nem a felebarátaikhoz, hanem egy "ideához", amely a világ többi része számára érthetetlen.

4) Párbeszédre hajlandók azok, akik életcéljukat keresve, és nem találva azt, bármilyen "hitvallást" magukra öltögetnek, amely betöltheti (és álcázhatja) a létezésük űrét. Sok "harcost" ismerek, akik az aktivizmus mellett döntenek, mert máskülönben nincs identitásuk. Ők nem önmaguk. Ők a "tábor", amelyhez ragaszkodnak, hogy igazolják magukat. A lázadás és a trendi propaganda mint a sors erőszakos eszköze.

5) Párbeszédre hajlandók a dicsőségre éhesek. Sikerre vágynak, nyilvános portrét akarnak készíteni magukról, szerepet játszani, amely a reflektorfénybe hozza őket. Nos, egy biztos út egy ilyen cél eléréséhez az, ha "képviselővé" válik: lehet az emberi jogokért, a homoszexuálisok üldözése ellen, vagy éppen ellenkezőleg, a "hagyományos értékek" megőrzéséért, a dákokért, a hazáért, az ősökért. Kész gesztikulációra parasztkodnak, egy "állásfoglalásra", amely egy bizonyos közönség számára vonzó.

El kell mondani, hogy általában a fent gyorsan felsorolt kategóriákban találhatók olyanok is, akik végül valóban hitelesen hisznek abban, ami kezdetben egy "stratégiai választás" volt. Nincs meggyőződésük, de azt hiszik, hogy van, nincsenek érveik, de azt hiszik, hogy van, nincs arcuk, de azt hiszik, hogy van. Röviden, az "én személyiségem" keresésében végül a "személyt" bontják le, idegen projektjeik bábjaivá válnak, amelyek távol állnak valódi lényegüktől. Ők egy "séma", egy előre látható szavak és attitűdök mechanizmusa.

Azt fogja kérdezni az olvasó, frusztráltan, hogy mi marad a módosított alkotmány mellett. Mi a véleményem? A "haladással" vagy a "hagyománnyal" vagyok? Természetemnél fogva és intellektuális elhelyezkedésemnél fogva inkább a hagyomány mellett állok. De őszintén elutasítok minden olyan szabályozást, amely torzítja az egyén jogát egy olyan magánélethez, amely mentes minden kényszertől és előítélettől (ameddig természetesen nem sértik mások jogait és szabadságait). Hajlok arra, hogy azt higgyem, hogy inkább egy szimbolikus harcot látunk, amelynek eredménye nem fogja döntően megváltoztatni sem a meleg párok együttélését (főleg, ha megerősítik a "partnerség" jogszabályait), sem a heteroszexuális párok szokásait. Beismerem, hogy problémám van a gyerekek örökbefogadásával meleg családokban. A maternális intézmény nem tegnap, nem ma létezik. Ez a férfi eredeti felépítéséről szól, és egy olyan érzelmek, értékek és jelentések konglomerátumát foglalja magában, amelyeket lehetetlen eltüntetni egy pillanatnyi beszéddel az "eltérőségről", "toleranciáról", "privát orientációról". Nem tudom elképzelni, hogy egy gyermek nőhet fel anélkül, hogy az anyja női jelenléte ne lenne ott, vagy hogy egy úrnak "anyának" hívják... Tudom, hogy ezzel antipatikussá válok a véleményformálóim számára, akik politikai korrektségben "tudatosabbak" nálam. De itt is van egy kis zűrzavarom. Hogyan lehetséges, hogy a "különbség" legitim pártolói, a diszkrét demokrácia, a véleménynyilvánítás és az önmeghatározás jogának pártolói, akik mentesek a totalitárius dogmatizmustól, megtiltják nekem, hogy esetleg más véleményem legyen, mint ők? Honnan tudják, hogy az igazság és az igazságosság feltétlenül, véglegesen és visszavonhatatlanul az ő oldalukon áll? Mert ha nem mondom, hogy ők mindenben súlyos tévedésben vannak? Rendben. És ha valóban tévednek, mire számíthatok? Stigmatizálás? Nyilvános megvetés? Letartóztatás? Nos, nem éppen ezek ellen harcolunk?

https://www.dilema.ro/situatiunea/cum-se-rateaza-o-dezbatere