A mieink nyertek?

A szerbiai vasárnapi választásokat jól fogadták az öreg kontinens Európa-párti körei, noha az Aleksandar Vucic által dominált politikai rendszer bukásának következményei korántsem világosak. Egyesek siettek a tegnap estétől kezdve úgy azonosítani Szerbiát, mint egy olyan országot, amely maga mögött hagyta az euroszkepticizmust, az európai országok tengerében, ahol az európai projekt iránti elkötelezettség ideológiai vagy pragmatikus okokból recseg-ropog.

A dolgok nem egészen így állnak, vagy legalábbis biztosan nem tudjuk, hogyan állnak. A szerbiai előrehozott parlamenti választások új győztes listája inkább rendszerellenes, mint Európa-párti. Egyesek Vucic rendszerének bukását Orbán magyarországi rendszerének bukásával azonosították, de a hasonlóságoknak ott is vannak korlátai, túl a két „szomszédos és baráti nép” vezetői közötti közelségen, ahogy egykor mondták. Mindenekelőtt azért, mert az Orbán-rendszer és a Vucic-rendszer inkább az illiberalizmusban és az autoritarizmus felé való bizonyos elhajlásban hasonlított egymásra, mint az euroszkepticizmusban. Az Európai Unióhoz való viszonyt nehéz valós módon összehasonlítani. Magyarország tagállam, Szerbia pedig örökös tagjelölt az EU kapuinál. Orbán szuverenizmusa nem feltétlenül exit- vagy rendszerellenes jellegű volt – az is abszurd lett volna, ha egy ilyen hosszú múlttal és ennyi ideológiai szakaszon átment vezető valóban rendszerellenes lenne. Az ő szuverenizmusa inkább ellentétben állt az európai kolosszus egy adott pillanatbeli önmeghatározásával és irányvonalaival. Szerbiában bonyolultabb a helyzet: ha egyesek Vucicot Orbán-típusú szuverenistának látták, a hasonlóságnak világos korlátai vannak, mert a szerb elnök ezt a jellemzőt csak országa EU-csatlakozási tárgyalásaival kapcsolatban, illetve a szuverenizmus kapcsolódó vonásaiban tudta érvényesíteni (a migrációról szóló beszéd, az EU külpolitikája, az USA-hoz, Oroszországhoz, Kínához való viszony, Szerbia szomszédaival való bonyolult kapcsolat stb.). Akár az európai „klasszikus” szuverenizmusról (például Orbánéról) beszélünk, amely hosszú történelemmel rendelkező vezetőkön alapul, akár az utóbbi 10 évben megjelent mozgalmakról (több-kevesebb választási sikerrel), amelyeknél a tagállamokban az ideológiai dimenziót megelőzően erős rendszerellenes jelleg érvényesül, a szuverenizmus egyik feszültségirányának alapja a nemzeti kontra európai ellentét, az „brüsszeli bürokratával” folytatott ideológiai csata kontextusában. Egyes európai vezetők ebben a táborban ezt a fejezetet az elitellenesség/politikusellenesség egy olyan típusának rendelik alá, amely azt a sajátos árnyalatot adja, amit a politikai elemzők populizmusnak neveznek.

Szerbia paradoxona a következő: ma úgy tekintünk a Vucic-rendszerre, mint amely letért a demokrácia és az európai orientáció útjáról. Az Európa-párti tábor számára ez az epizód sikeres, Orbán magyarországi rendszerének bukása értelmében. Szerbia sajátos kontextusában azonban Vucicnak voltak bizonyos bizarr, vagy inkább opportunista hangsúlyai. A politikában a szélsőjobboldalon kezdte, majd később inkább a centrum felé mozdult, és számos lehetséges ideológiával kereszteződött. Kulcsszereplő volt Szerbia EU-csatlakozási tárgyalásaiban, de olyan keményen tárgyalt, hogy a folyamat még ma sem zárult le, és gyors kilátásai sincsenek. Ezt azoknak a különféle elemzőinknek a kapcsán mondom, akik panaszkodnak, hogy Románia csatlakozásakor nem tárgyaltunk elég keményen az EU-val: higgyék el, nem akartak minket annyira… Visszatérve Vucichoz, hol Európa-párti volt, hol szuverenista – elég, ha a menekültválság idején tanúsított magatartását nézzük, amikor Merkel asszony mellé állt, hogy aztán ez a referenciapont eltűnjön, amint Merkel asszony is eltűnt a nagypolitikából. Természetesen a politikát érdekek diktálják. A kis országok vezetői érzékenyek az árnyalatokra, és inkább érdekekben, mint nagy és elvont elvekben kell gondolkodniuk. Egyszerűen megállapítom, hogy Vucic előtt politikailag nemigen létezett európai Szerbia. Ez érthető, tekintettel a közelmúlt történelmére. A valóság az, hogy nem tudjuk, vajon a tegnapi választási epizód hosszú távon Szerbia valamiféle demokratizálódásához vezet-e, vagy jelentősen megnöveli-e ott az Európa iránti étvágyat. Ahogy az AI mondaná: segíthetek még valamiben?