A dán migrációs és integrációs modell, a társadalmi kohézió és a "hovatartozás nélküli alkalmazkodás" között
Az elmúlt két évtizedben Koppenhága az integrációt egyéni szerződéssé alakította, amelyben a tartós letelepedéshez és a állampolgársághoz való hozzáférés a munkavállalástól, a nyelvtudástól és a polgári megfelelőségtől függ. Lucie Tungul, a Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központjának kutatója által végzett elemzés szerint ez a megközelítés „politikai kompromisszum a társadalmi kohézió és a liberális nyitottság között, amelyben az integráció egyéni felelősséggé válik, nem pedig kollektív befogadássá”.
A következő reformok, a családegyesítés korlátozásától a szociális juttatások csökkentéséig, stabilizálták a belső politikai konszenzust és csökkentették a szélsőjobboldal támogatottságát, de szociális ambivalens hatásokat is eredményeztek.
Dánia újradefiniálta az integráció fogalmát, átalakítva azt kollektív felelősségből személyes kötelezettséggé. 2010 óta a tartós tartózkodásra és később az állampolgárságra való hozzáférést a „sikeres integráció” bizonyítékához kötötték, amelyet a társadalomban való aktív részvétel, a nyelvtudás és a munkavállalás mértékével mérnek. Minden migráns egyéni integrációs szerződést ír alá, amelyben konkrét célokat vállal, amelyeket az önkormányzat figyelemmel kísér. Az értékelés egy pontozási rendszer és az „aktív állampolgárság” tesztjei alapján történik, amelyek nemcsak a nyelvi és szakmai kompetenciákat, hanem a dán polgári értékek — demokrácia, nemek közötti egyenlőség, szólásszabadság és vallási tolerancia — tiszteletben tartását is magukban foglalják.
Ugyanakkor a 2001 után elfogadott reformok közvetlenül összekapcsolták a munkajogokat és az önfenntartást, jelentősen csökkentve a nem EU-s migránsok számára nyújtott szociális támogatást. A 2019-es úgynevezett „paradigmaváltás” során a hangsúly a hosszú távú integrációról a önkéntes visszatérésre helyeződött: a menekült státusz ideiglenessé vált, a szociális juttatások pedig „önfenntartási vagy repatriálási támogatássá” alakultak, akár 5400 euróig. Azok, akik visszatérni megtagadják, speciális központokba kerülnek, pénzügyi támogatás nélkül. Sok ilyen intézkedés a Dánia EU közös menekültügyi politikájából való kilépésének köszönhető, amely egyedülálló mozgásteret biztosít a kormánynak Európában, de egyben fokozott felelősséget is jelent az európai joggal szemben.
Tungul által idézett adatok szerint 2024. január 1-jén a bevándorlók és leszármazottaik a lakosság 16%-át tették ki, közülük 10% nem nyugati országokból, 6% pedig nyugati államokból származott. A románok körülbelül 5%-át képezik a dániai bevándorlóknak és leszármazottaiknak, Törökország és Lengyelország után. A MENAP csoportok és Törökország foglalkoztatási aránya 60%, míg a többi nem nyugati csoporté 71%. Ezekből a csoportokból a nők foglalkoztatási aránya mindössze 53%, azonban a Dánia területén született generáció eléri a 73%-ot, ami a lassú, de valós integráció jele.
1986 és 2016 között a bevándorlási törvényt 118 alkalommal módosították, ami példa nélküli gyakoriság Európában, és folyamatos jogalkotási folyamatot mutat, amely alkalmazkodik a politikai és társadalmi nyomáshoz.
Lucie Tungul rámutat, hogy a dán megközelítés sikeresen csökkentette a radikális pártok támogatottságát azáltal, hogy a fő politikai erők közös szigorú irányvonalat fogadtak el. A szociáldemokraták még a jogszabályok szigorítását is folytatták, nyíltan hirdetve a „nulla menedékkérelmet”. Ugyanakkor a kutató hangsúlyozza a költségeket: „a visszatartáson alapuló integráció olyan alkalmazkodást eredményezhet, amely nem jár közösségi érzéssel, gazdasági részvételt eredményezhet közösségi érzés nélkül.” Jelentős különbségek maradnak a dánok és a nem nyugati bevándorlók foglalkoztatásában, oktatásában és társadalmi mobilitásában, és a ideiglenes menekültek jogi bizonytalansága fokozza a provizórikus érzést.
A területi szétosztás politikáját adminisztratív sikernek tekintették, de nem akadályozta meg a nem nyugati bevándorlók nagy koncentrációjú területeinek megjelenését, ami a „gettó törvény” néven ismert jogszabály elfogadásához vezetett. Jelenlegi formájában, amelyet „párhuzamos társadalmak törvényének” neveztek át, a szabályokat az Európai Unió Bírósága vizsgálja, mivel lehetséges etnikai alapú diszkriminációt vetnek fel. Tungul megjegyzi, hogy „az intézkedések ütközhetnek az EU jogának alapelveivel, különösen a lakhatás és a társadalmi keveredés értékelésében”, ami következményekkel járhat más tagállamok városi politikáira.
A dán modell, a szerző szerint, kettős leckét kínál: a hatékony adminisztráció, a decentralizáció az önkormányzatok felé és a munkára helyezett hangsúly másolható elemek; azonban a visszatartáson és feltételeken alapuló integráció hosszú távú kizárási hatásokat generálhat. „Dánia politikai sikere vitathatatlan, de kérdéses, hogy ez a modell biztosít-e koherens és fenntartható társadalmat” — írja Tungul a következtetésében.
A dániai román közösség, amely körülbelül 5%-át teszi ki a bevándorlóknak, gazdasági és integrált profillal rendelkezik, amely a munkán és a szakmai mobilitáson alapul. A nem nyugati csoportokkal ellentétben, amelyek a szigorú intézkedések célpontjai, a románok többsége olyan szektorokban dolgozik, mint az építőipar, a logisztika, a mezőgazdaság és a szolgáltatások, közvetlenül hozzájárulva a dán gazdasághoz, és élvezve az EU állampolgári státusz által garantált szabad mozgást. Ez az önfenntartásra irányuló orientáció kedvező megítélés alá helyezi őket a helyi hatóságok részéről, amelyek eltérő adminisztratív megközelítést alkalmaznak a menekültek vagy a nem európai migránsokkal szemben.
ȘTIRI PE ACELEAȘI SUBIECTE
.webp)
